Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-03-01 / 3. szám
► Vajon hogyan és mikor lesz ebből az általános oirlógatásból felszabadult derű társadalmi méretekben? Mi kell ahhoz, hogy újra derűsek legyenek a megfáradt, közömbös arcok gondterhelt, idegtépő világunkban?- Úgy tűnik, a kérdésekre hiteles és elfogadható választ csak szakember adhat, bár a pszichológus-szociológus dr. Siklaki István jóslással nem foglalkozik, jövőkutatással sem, a nevetés pszichológiájában némileg eligazít bennünket. Bármilyen különös és hihetetlen, a nevetés valahol rokon a félelemmel, etológiái szempontból arra vezethető vissza. Félelmeink vannak, ettől tehát országos méretű lehetne a kacagás,‘de a dolog mégsem ilyen egyszerű. Az ember élményeit, érzelmeit mimikával és pantomimikával, arcának, testének mozdulataival, hangjának ritmusával is kifejezi. A nevetés vagy sírás az érzelmi „vihar” külső kifejezési formája, aszerint, hogy negatív vagy pozitív érzelmi élmény hat ránk. Az érzelmek kifejezésében sok az egyéni különbség és természetesen lehet fegyelmezni is érzelmi kitöréseinket. A nevetés jellegzetes gesztusa, mikor az ember felhúzza a vállait, egyértelműen a félelemreflex reakciója. Az érzelmekhez hozzátartozik a kétarcúság, néha ezért csap át egy-egy érzelem saját ellentétpárjába, mint a szeretetgyűlölet, öröm-bánat. A nevetés -tulajdonképpen egy veszélyhelyzet biztonságban történő átélése, mikor a feszültség nyomban oldódik. Tehát felszabadultan nevetni csak akkor tudunk, ha bizhogy boldognak érezzük magunkat, nem elég a nevetés, itt már összetettebb pszichológiai folyamatról van szól. A végtelenül ritka abszolút kiegyensúlyozott állapotról, a belső harmóniáról most nem beszélünk. Maradjunk a nevetésnél, amit sokan szellemi feszültség váratlan feloldásaként értékelnek. Freud analitikus elmélete az elfojtott ösztön és az egyén összeütközéséből keletkező feszültségfeloldásnak tartja. Ma már az is ismert, hogy bizonyos állatpszichológusok véleménye szerint az állatok is tudnak nevetni. Bár korábban az volt a vélemény, hogy az állatnak nincsenek érzelmei. De ki ne látott volna még környezetében ínyét felhúzó, nevetést utánzó, szájmimikát használó kutyát vagy macskát? Az állatnak is megvan a képessége, hogy érzelmeit kifejezze, csak az úgynevezett szimbolikus kommunikációs készséget vitatják el tőle még a legújabb irányzatok is. A szakkönyvek azt írják, olyasmi készteti nevetésre az embert, ami megdöbbentő, de azt is tudjuk, hogy „veszélytelen döbbenetről” van szó, ami nem árt nekünk és így megnyugodva nevethetünk. De testünk még ősi módon reagál a tréfára is, vállaink felhúzódnak, mintha megvédelmeznének bennünket valamilyen ütéstől vagy támadástól. Hát ilyen bonyolult a nevetés egyszerűnek tűnő fiziológiája és belső indítéka. Ha majd valami váratlan jó történik velünk, ha netán lehetőségeink meghaladják várakozásainkat, ha valami valóban strukturáló esemény lesz életünkben, akkor minden bizonnyal a Tolsztoj által is emlegetett megszépítő mosoly visszatér arcunkra és ott menetelünk majd az optimista nemzetek sorában. LEOPOLD GYÖRGYI tonságban érezzük magunkat. Sokszor úgy tűnik, hogy az ember érzelemmentes, semmi nem hat rá, el nem mosolyogná magát. Pedig valószínűleg arról van szó, hogy az ember csak fáradt, fásult, sok megrázkódtatás, stressz és izgalom érte, és ezért inkább befelé fordul. Pedig cselekedeteinket az érzelmek motiválják. Érthető, hogy a kudarc átélése - az egyéni és társadalmi is — nagy próbatétel az ember, a közösség számára. Elfogytak a vicceink? Már egy jó poén sem oldja a feszültséget bennünk? Nem a vicc fogyott el, az a biztonság, amiben a feszültséget kiadhattuk. Bár az a fajta biztonság talán nem volt kedvünkre való, amikor megmondták, mit kell tennük és mit szabad. És bár korábbi félelmeink megszűntek, a mesterségesen teremtett biztonságérzetünk is elszáll. A „börtönbiztonság” kiadagolt jókedve elmúlt és nem adatott helyébe újabb. Ha nem is százszázalékos egzisztenciális tökély, de a belátható jövő biztonsága. Ha mondjuk tudnánk, hogy két cudar év vár ránk, azután jobb esztendők, szebb napok következnek, akkor a toleranciánk is nagyobb lenne, mert örök igazság, hogy a biztos rossz is jobb a bizonytalanságnál. Vagyis a stabilitás, ha rossz is, jobb, főként, ha benne van a pozitív változás lehetősége, reménye és ígérete. És ez már megint szociológia is, de hiszen az emberi érzelmek összessége lényegileg az ember és világ viszonyának összessége, vagyis ha szomorúak az emberek, nem lehet boldog a társadalom sem. Az érzelmek mindig valamivel kapcsolatosak: valaminek örülünk, és valami miatt vagyunk elkeseredettek, valami miatt szorongunk. Ahhoz, hogy a hangulatunk jó legyen, 16 HARANG
