Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
ILLÉS ÉS ELISA Ahab és Ahazja királyok idején az i. e. 9. században élt Illés, héber nevén Élijáhu. Igen nehéz idők voltak ezek, telve keserves küzdelmekkel, éhséggel, betegségekkel, járványokkal. Maga Illés is nehéz éveket élt át már ifjúkorában. Szembekerült a királlyal, akit az aszályos időben élesen megkritizált. Aháb, Izrael királya ugyanis azt várta nyilván tőle, hogy bizakodó, optimista képet fest a közeljövőről, mert a szárazság miatt éhínség volt az országban. De a tisbei Illés ehelyett így szólt: „Az élő úrra, Izrael Istenére mondom, akinek szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra.” A szövegből világosan kiderül, hogy a próféta egyértelműen elhatárolta magát a királytól, annak erkölcsi magatartásától, életvitelétől. Isteni sugallatra menekülni kényszerül egy távoli területre, a Jordán folyó túlsó partjának vidékére, a Kerít patak mellé. Egy özvegyasszony házába kerül, aki kisfiát neveli, de az éhhalál szélén vannak, hisz nincs termés a szörnyű szárazság miatt. Illés isteni segítséggel megmenti a kis családot az éhhaláltól. Sőt, életre kelti az asszonynak halottnak hitt, súlyos beteg fiát. A hatalom és erkölcs szembenállásának plasztikus leírását adja a Királyok könyvének e néhány fejezete, amely Illés életét ismerteti. A király saját érdekét tartja csak szem előtt és keresztülgázol másokon, ahol csak teheti. Abban az időben, amikor a megélhetés igen nehéz volt, az özvegyek és az árvák katasztrofális körülmények között vergődtek. Nem volt a családban erős férfikéz, amelyik a nehéz mezőgazdasági munkát elvégezhette volna. Ezért szinte szimbolikus jelentőségű, hogy Illés egy özvegynél száll meg és azt támogatja. Ezzel szemben olvashatjuk a szövegben, hogy Aháb király nemcsak közömbös az emberi szenvedés iránt, hanem hajlamos a legaljasabb bűn elkövetésére is. Nábotnak, egy jezréeli férfinak szőlője volt a király palotája mellett. Az uralkodó szemet vetett erre a földre és ajánlatot tett a gazdának, hogy megveszi tőle, aki ezt elutasította, mert nem akarta eladni atyai örökségét. Aháb nagyon elkeseredett a válaszon, de egyelőre nem tett semmit. Felesége, Jezábel azonban még férjénél is gonoszabb volt és egy koncepciós per lefolytatására utasította a város előkelőit. Hamis tanúkkal „bizonyították”, hogy Nábot átkozta Istent és a királyt. Ezért halál járt, így ki is végeztették az áldozatot és a király beülhetett a gazdátlanul maradt birtokba. Illés nem hagyja szó nélkül az aljas tettet. Minden veszéllyel dacolva megátkozza a királyt és háza népét, amely ilyen gonoszságra képes volt. Bátor és határozott fellépése bűnbánatra készteti a gyenge és be- • folyásolható uralkodót. Illést prófétaként említi a Szentírás. A prófétaság nagyon bonyolult, sok összetevőből álló feladat ellátását jelentette. Beletartoztak bizonyos, mai értelemben papinak nevezhető funkciók. Az ún. kohánimok, akiket akkor papoknak tartottak, csak a Szentély körüli szolgálatot látták el és az áldozatok bemutatásánál volt szerepük. Erkölcsi útmutatást, tanítást nem várhattak tőlük. Ezt a szerepet a prófétának kellett betöltenie. Ha eredményt akart elérni, akkor gyakran szembe kellett szállnia a hatalmasokkal is. Értenie kellett a politikához, hogy tanácsot tudjon adni a bajbajutott királynak, és vezető embereknek is. Emellett a jó beszédkészség is feltétele volt a próféta sikerének, mert meg kellett értetnie magát a köznéppel és az uralkodóréteggel egyaránt. Érdekes, hogy a későbbi korokban Illés személyéhez kapcsolták a megváltást. Benne látták a messiás megtestesítőjét, holott sokkal nagyobb prófétai személyiségek jelentek meg a zsidó történelem színpadán később és korábban is. Nem Mózes vagy Áron, Ezsajás vagy Jeremiás köré szövik a megváltás elképzelésének álmát, hanem Illés személyéhez. Talán mert ő nem halt meg a Szentírás tanúsága szerint, hanem tüzes paripák húzta tüzes kocsin, forgószélben ment föl az égbe. Az első században, időszámításunk szerint, biztosra vették, hogy ő lesz a messiás előfutára és heroldja. Jézust is először Illésnek hitték. De amikor ő kinyilvánította a saját messianisztikus hitét, akkor Jánost tette meg Illés reinkarnációjának, ahogy erre több helyen is utalnak. Különösen figyelemre méltó, hogy a Talmud meglehetősen hűvösen kezeli Illés személyét. Tagadja, hogy felment az égbe. Sőt, azt állítja egy helyen, hogy isteni titkokat árult el, és ezért súlyos büntetés lett osztályrésze. Másrészt úgy tartják, hogy az ő eljövetele fog megoldani bonyolult talmudi képleteket. A Talmud utáni korban vált Illés kultusza különösen jelentőssé. A Szentírás szerint ülés tanítványa, Elisa, szemtanúja mestere mennybemenetelének. Megkapja palástját is és betölti azt az űrt, amit eltávozása okozott. A Talmud rámutat arra, hogy Elisa kétszeranynyi csodát tett, mint Illés, két embert keltett életre szemben mesterével, aki csak egyet. Mégis Illés marad a nagy eszménykép, a jövő reménysége. Peszáchnak, a szabadságnak ünnepén, amikor az egyiptomi kivonulásra emlékeznek a zsidó családoknál, az asztalra helyezik Illés serlegét tele borral, hátha eljön a próféta és megváltja a szenvedő emberiséget... DOMÁN ISTVÁN HARANG 57 Illés próféta tüzes szekéren. Román üvegfestmény a 19. sz. közepéről