Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)

1991-02-01 / 2. szám

- Hát ez is baj volt, nagy baj. Mert a mi pályánkon az irigység igen nagy erő, rom­boló erő. Amikor a XX. szá­zad című összeállítást ad­tam elő és valóban végre örülhettem volna a beérett sikernek, alaposan kikezd­ték. Én szárnyakat kaptam, vinni akartam a mondaniva­lómat szerte az országba, volt hozzá kedvem és volt rá igény. De hamar letörték szárnyaimat, mondván, ne haknizgassak. Nem adták meg nekem ezt az utolsó le­hetőséget sem, hogy végre önmagam legyek. Ez volt harminc évi pályafutásom legfájóbb pontja. Ebbe, mint színész belehaltam és 1984-ben korengedményes nyugdíjba mentem.- Nem volt elhamarko­dott döntés ez?- Nem tehettem másként. Annyiszor megaláztak, be­csaptak, kisemmiz­munkás lettem, majd pincér és végül Szolnokon színész. Végre 1964-ben sikerült a fővárosba szerződnöm, a Madách Színházhoz.-Ez a rév volt, ahol végre kiköthetett?- Na, nem. Nem volt ez ilyen egyszerű. Igen rossz közérzetem volt, állandóan éreztették velem, örülnöm kell, hogy befogadtak, hogy a pályán lehetek, örökké há­lásnak kell lennem, be kell fognom a számat. És ilyen lelkiállapotban kellett ját­szanom, bizonyítanom.- Végül is ismert, elis­mert színész lett... tek az elmúlt években, évti­zedekben, hogy belerop­pantam.- De a néző, a közönség semmiről nem tehet. És a nézők sokszor bebizonyítot­ták szeretetüket, hűségüket, ami a függöny mögött törté­nik, arról ők nem tehetnek.- Ez igaz. A függöny elé viszont nekem kellett kilép­nem esténként derűs jó­kedvvel és ez nem ment. Volt néhány jó estém, ked­ves előadásom a Madách­­ban, főként két kedves part­neremmel, Dómján Edittel és Tolnay Klárival, és ter­mészetesen a közönséggel.- Ezt a mesterséget nem lehet csak úgy abbahagyni.- Ezután is hívtak és én mentem Debrecenbe, Sze­gedre, Pécsre, Nyíregyházá­ra, vendégként. Eleget teszek a rádió, televízió kéréseinek is. Ugye, ha azt mondanám, kevés a nyugdíj, nem elég a megélhetésre, nem hinné el? Ezért maradjunk annyiban, bár otthagytam a színházat, színész vagyok.- Milyen a közérzete most, hogy a csúcsról nem önként jött le, bár ez a látszat?- Tulajdonképpen jó. Nagy elégtétel számomra, hogy megértem ezt a politi­kai változást. Végre nem kell rettegésben élni. Ezt csak az tudja igazán értékel­ni, aki megjárta a poklokat az elmúlt évtizedekben. Legszívesebben kiáltanék minden este, valami nagy színpadról, hogy mindenla meghallja: - Örüljetek, em­berek! Ne türelmetlenked­jetek! Nem lehet 40 eszten­dőt hónapok alatt leradíroz­ni, elfelejteni, és elfelejtet­ni, semmit ne sürgessetek, csak jobb világ jöhet.- A napjai nem csak az­zal telnek, hogy várja a te­lefonhívásokat, a felkínált szerepeket?- Nem. Semmiképpen. Van időm. És ez jó. Alka­lom arra, hogy végig­gondoljam ami volt és ami van. Olvasok, zenét hallga­tok, néha odaülök a zongo­rához és lejátszom egy-egy kedvenc darabomat. A zene megtisztít. És, ha szükségét érzem az igazi belső csend­nek, akkor elmegyek Pan­nonhalmára a bencésekhez, ahol egy szoba mindig vár a kolostorban.- Mi ad ott lelki élményt, megkönnyebbülést?- Az Istenhez, az önma­gamhoz való lelki közelség. Vallásos családban nevel­kedtem. Hívő katolikus va­gyok. Ez nem csak azt je­lenti, hogy templomba já­rok, hanem valóban megtar­tom a katolikus vallás törvényeit, parancsait, érvé­nyesítem ezeket mindenna­pi életemben.- Mi a legnehezebb sza­bály?- A szeretet megtartása. Néha még barátainkkal is, nemhogy ellenségeinkkel kapcsolatban. Szeretni és megbocsátani, feltétel nél­kül, ehhez nem elég vasár­napi hívőnek lenni, el kell mélyülni naponta és pilla­natonként, lelki vezető se­gítségével. Ehhez ad lehe­tőséget, erőt és otthont ne­kem Pannonhalma. Nem csak én végeztem iskolái­mat a bencéseknél, odajárt a fiam és most az egyik unokám is ott tanul. Ez egy okkal több, hogy gyakran utazzam oda.- Jól érzi magát egyedül?- Jól. Elmélkedem és vá­rok. Hogy mire? Én már csak arra, hogy másoknak jobb, boldogabb legyen az élete... A szobákban égnek a lámpák. Öt vagy tíz is lehet. A fényerő óriási. Egy fény­hez szokott ember él itt és vár. Hogy mire? Talán arra, hogy megszólaljon a tele­fon, vagy az ajtó csengője. Vagy talán arra, hogy belül a lélek legmélyén is kigyúl­­jon a fény, melynél megvi­lágosodik: mivégre va­gyunk a világon. LEOPOLD GYÖRGY HARANG 37

Next

/
Oldalképek
Tartalom