Harang, 1991 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1991-02-01 / 2. szám
- Hát ez is baj volt, nagy baj. Mert a mi pályánkon az irigység igen nagy erő, romboló erő. Amikor a XX. század című összeállítást adtam elő és valóban végre örülhettem volna a beérett sikernek, alaposan kikezdték. Én szárnyakat kaptam, vinni akartam a mondanivalómat szerte az országba, volt hozzá kedvem és volt rá igény. De hamar letörték szárnyaimat, mondván, ne haknizgassak. Nem adták meg nekem ezt az utolsó lehetőséget sem, hogy végre önmagam legyek. Ez volt harminc évi pályafutásom legfájóbb pontja. Ebbe, mint színész belehaltam és 1984-ben korengedményes nyugdíjba mentem.- Nem volt elhamarkodott döntés ez?- Nem tehettem másként. Annyiszor megaláztak, becsaptak, kisemmizmunkás lettem, majd pincér és végül Szolnokon színész. Végre 1964-ben sikerült a fővárosba szerződnöm, a Madách Színházhoz.-Ez a rév volt, ahol végre kiköthetett?- Na, nem. Nem volt ez ilyen egyszerű. Igen rossz közérzetem volt, állandóan éreztették velem, örülnöm kell, hogy befogadtak, hogy a pályán lehetek, örökké hálásnak kell lennem, be kell fognom a számat. És ilyen lelkiállapotban kellett játszanom, bizonyítanom.- Végül is ismert, elismert színész lett... tek az elmúlt években, évtizedekben, hogy beleroppantam.- De a néző, a közönség semmiről nem tehet. És a nézők sokszor bebizonyították szeretetüket, hűségüket, ami a függöny mögött történik, arról ők nem tehetnek.- Ez igaz. A függöny elé viszont nekem kellett kilépnem esténként derűs jókedvvel és ez nem ment. Volt néhány jó estém, kedves előadásom a Madáchban, főként két kedves partneremmel, Dómján Edittel és Tolnay Klárival, és természetesen a közönséggel.- Ezt a mesterséget nem lehet csak úgy abbahagyni.- Ezután is hívtak és én mentem Debrecenbe, Szegedre, Pécsre, Nyíregyházára, vendégként. Eleget teszek a rádió, televízió kéréseinek is. Ugye, ha azt mondanám, kevés a nyugdíj, nem elég a megélhetésre, nem hinné el? Ezért maradjunk annyiban, bár otthagytam a színházat, színész vagyok.- Milyen a közérzete most, hogy a csúcsról nem önként jött le, bár ez a látszat?- Tulajdonképpen jó. Nagy elégtétel számomra, hogy megértem ezt a politikai változást. Végre nem kell rettegésben élni. Ezt csak az tudja igazán értékelni, aki megjárta a poklokat az elmúlt évtizedekben. Legszívesebben kiáltanék minden este, valami nagy színpadról, hogy mindenla meghallja: - Örüljetek, emberek! Ne türelmetlenkedjetek! Nem lehet 40 esztendőt hónapok alatt leradírozni, elfelejteni, és elfelejtetni, semmit ne sürgessetek, csak jobb világ jöhet.- A napjai nem csak azzal telnek, hogy várja a telefonhívásokat, a felkínált szerepeket?- Nem. Semmiképpen. Van időm. És ez jó. Alkalom arra, hogy végiggondoljam ami volt és ami van. Olvasok, zenét hallgatok, néha odaülök a zongorához és lejátszom egy-egy kedvenc darabomat. A zene megtisztít. És, ha szükségét érzem az igazi belső csendnek, akkor elmegyek Pannonhalmára a bencésekhez, ahol egy szoba mindig vár a kolostorban.- Mi ad ott lelki élményt, megkönnyebbülést?- Az Istenhez, az önmagamhoz való lelki közelség. Vallásos családban nevelkedtem. Hívő katolikus vagyok. Ez nem csak azt jelenti, hogy templomba járok, hanem valóban megtartom a katolikus vallás törvényeit, parancsait, érvényesítem ezeket mindennapi életemben.- Mi a legnehezebb szabály?- A szeretet megtartása. Néha még barátainkkal is, nemhogy ellenségeinkkel kapcsolatban. Szeretni és megbocsátani, feltétel nélkül, ehhez nem elég vasárnapi hívőnek lenni, el kell mélyülni naponta és pillanatonként, lelki vezető segítségével. Ehhez ad lehetőséget, erőt és otthont nekem Pannonhalma. Nem csak én végeztem iskoláimat a bencéseknél, odajárt a fiam és most az egyik unokám is ott tanul. Ez egy okkal több, hogy gyakran utazzam oda.- Jól érzi magát egyedül?- Jól. Elmélkedem és várok. Hogy mire? Én már csak arra, hogy másoknak jobb, boldogabb legyen az élete... A szobákban égnek a lámpák. Öt vagy tíz is lehet. A fényerő óriási. Egy fényhez szokott ember él itt és vár. Hogy mire? Talán arra, hogy megszólaljon a telefon, vagy az ajtó csengője. Vagy talán arra, hogy belül a lélek legmélyén is kigyúljon a fény, melynél megvilágosodik: mivégre vagyunk a világon. LEOPOLD GYÖRGY HARANG 37
