Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
PIERRE? elidegenedés lett a tökéletesedés útja. A különböző újprotestáns egyházak vezetése a hatalomtól tanult eszközökkel kívánt úrrá lenni ezeken a belső nehézségeken. Cselekedeteit nagyon sokszor az egyházféltés, másszor meg a kis képességű, vezetésre alkalmatlan emberek egyéni törekvése motiválta. A hatalom, az 1950-es évek végétől az újprotestáns egyházak demokratikus egyházszervezetét úgy próbálta áttekinthetővé (és ezzel ellenőrizhetővé) tenni, hogy a korábban érdekvédelmi feladatokat betöltő Szabadegyházak Szövetségét, annak vezetőjét használta fel. A Szabadegyházak Tanácsának elnöke volt az egyetlen kapcsolat minden olyan kérdésben, amikor engedélyre volt szükség (építkezés, külkapcsolat, sajtó stb.). Ez a helyzet az amúgy is meglévő, fent már vázolt nehézségeket tovább fokozta. Sokan úgy érezték, hogy a Szabadegyházak Tanácsa a rendőrállam előrenyújtott csápja. Az új protestáns egyházak ma az identitáskeresés fázisában élnek. Legfontosabb feladatuknak azt tekintik, hogy megtalálják helyüket, tennivalóikat, missziói küldetésüket a gyorsan változó világban. A többi egyházhoz hasonlóan jelenleg soraik belső rendezésével vannak elfoglalva, de ez nem jelentheti az ökumenikus, vagyis egyetemes keresztyén felelősségvállalás hiányát. A kialakuló új társadalomban többé már nem az állam és az egyház szétválasztása a kérdés, hiszen ez egy új, korszerű törvénnyel megtörtént. A következő hónapok, évek nagy kérdése a felekezetek egymáshoz való viszonya, a kisebb és a nagyobb egyházak esélyegyenlőségének biztosítása. Ezzel a nagy kihívással az újprotestáns egyházaknak közösen kell megbirkózniuk. Ezért minden bizonnyal szükséges lesz közös érdekvédelmi, vallásszabadsági szervezetet létrehozni, ami az induló demokráciában ezt a nem is olyan könnyű feladatot megoldja. Ma sokszor halljuk, hogy antiökumenikus korszak felé halad a magyar protestantizmus. Úgy gondolom, hogy ez a vélemény nagyon felületes és nem is pontos. Az mindenképpen igaz, hogy új, kevésbé reprezentatív, gyülekezet-központú munkára van szükség, amiben nem az egyházak adminisztratív egyesítésére, a teológiai különbségek elmosására, a missziói aktivitás elsorvasztására teszünk kísérletet. Az ilyen ökumenizmus nem kiút, hanem zsákutca. A magyarországi új protestáns közösségek közös meggyőződése, hogy egymás hitének vállalása és a megújult missziói felelősség viszi előre a keresztyénség ügyét hazánkban. GAÁL PÉTER „Mint Pilátus a credóban” - így szokták mondani, ha valaki hívatlanul megjelenik egy társaságban vagy ha odakerül, ahová voltaképpen nem való. A credóban nincs Pontius Pilátusnak tulajdonképpen helye. Judea procuratura magatartásával alkalmat adott az Úr halálára. Egyvalami azonban egészen más: Pilátus nem véletlenül, hanem nagyon is tudatosan került a credóba, amint ennek a legelső és ősi hitvallásnak koronatanúja ezt elmondja. A tanú öregember. Harminchét esztendeig volt abban a városban a keresztények vezetője, ahol először nevezték követeit „krisztusiaknak”, azaz keresztényeknek: Antiochiában. Kr. u. 107-ben Traianus császár nagy győzelmét ünnepük, amikor Daciát - a mai Erdélyt - a birodalomhoz csatolta. Egész évben tartottak a cirkuszi látványosságok: tízezer gladiátor esett el az aréna porondján, tizenegyezer vadállatot öltek meg, amelyek a hadifoglyokat felfalták. Erre a látványosságra hurcolták Ignatios-t, az ősz püspököt - ahol el is nyerte a vértanúság koszorúját. Ez a hitéről tanúságot tevő püspök két keresztény közösséggel élénk levelezés útján tartotta a kapcsolatot. Egymásután öt levelet ír kisázsiai városoknak: Efezusnak, Magnesianak, Tralleisnek, Philadelphiának, Smyrnának, a hatodikat e város ifjú püspökének: Polycarpnak, az utolsót pedig előre küldte a római hívekhez, amelyben könyörögve kéri őket, ne járjanak érte közbe a hatóságoknál, mert vértanúként szeretné befejezni e világi létét. Két gond aggasztotta az aggastyánt, kiről a hagyomány azt mondja, hogy kisgyerekként Jézus ölében ült: a hívek jobban ragaszkodjanak a püspökhöz és gondosabban szűrjék ki az eretnekeket. S itt derül ki, Jézus valósága mily fontos volt az őskeresztények gondolkodásában. Ugyanis szerte Kis-Ázsiában új tanítás terjedt: a Jézus-legenda. Tudós és tudományukra MINT PILÁTUS A CREDÓBAN gőgös emberek voltak e mítosz szerzői. A hívőkkel szemben magukat „tudósnak” „gnósztikusnak” mondották. A szír, perzsa és görög vallásfilozófián nevelkedett „tudósok” lenézték a hívőket, mert lehetetlennek tartották, hogy Isten egyúttal valóságos ember lehessen. Mindent kutató fürge értelmük úgy érezte, mintha köveket kéne megemésztenie, hogy a végtelen Szellem, az Isten egyesült a testtel - és borzadtak attól a gondolattól, hogy Isten kínhalált szenved(het)ett. Az Örömhír szépsége, belső igazsága viszont lenyűgözte őket, keresztények akartak maradni, de úgy, hogy a kereszténység lényegét: Jézus isteni-emberi mivoltát elvitatták létezése lényegétől. Örök probléma ez, míg csak kereszténység lesz: Miként vélekedtek ti a Krisztusról? A II. század keresztény tudósai úgy oldották meg a kérdést, hogy Isten nem öltözött valóságos testbe, nem is halt meg valójában. Mindez csak látszat volt. Krisztus csak látszólagos testtel rendelkezett, igazában nem is született meg soha. így lett a valóságos, történeti Krisztusból, a „látszatemberek”: dokéták szerint - dókéin görögül ugyanis annyi, mint látszani - legenda. Hitrege. Legyen az bármily szép, költői és szívhez szóló, mégiscsak mese, mítosz, mely időtlenül lebeg a kereszténység kezdetei fölött. Ez a szellemi pestis gyötörte az agg püspököt, miközben Rómába hurcolták. Ezért írta leveleit, amelyek elsőként visszhangozzák a már akkor ismeri, de le nem jegyzett egyszerű credo-t: hogy Krisztus valósággal született, emberi anyától, valósággal meghalt meghatározott helyen és időben. Az időmeghatározást az akkori judeai kormányzó idejétől vette: Pontius Pilátus korában történt. így ír ugyanis a trallesiakhoz és a smymaiakhoz: „Fogjátok be fületeket, ha valaki úgy akar benneteket oktatni, hogy elhagyja Jézus Krisztust, aki Dávid nemzetségéből származott, Máriától született, igazán született, evett, ivott, igazán kínzatást szenvedett, valóban felfeszíttetett szegekkel értünk keresztre, test szerint, Pontius Pilátus és Herodes tetrarcha alatt, ennek gyümölcse vagyunk, az ő istenien boldog kínszenvedése által: látták ezt az égiek, földiek és föld alattiak, és igazán fel is támadt halottaiból.” Mintha a credo mondatait olvasnók! - úgy hangzik Szent Ignác figyelmeztető szava. Nerr. győzi hangoztatni, hogy Jézus Krisztus valósággal megszületett, emberré lett és mégis Isten maradt. Ezt a misztériumot alázatos hittel kell átkarolni, azzal a tisztelettel, amely az isteni titoknak kijár. „Egy a mi orvosunk - írja a smymaiaknak - a test és a lélek számára: aki született és nem lett, a testbe szállt Isten, a halálban halhatatlan élet, aki Máriából és az Istenbő/ született, aki először szenvedett és azután már nem tűr szenvedést, a mi Urunk Jézus Krisztus”. A „látszat-emberek”, dokéták Jézus-legendájának köszönhetjük ezt a kristálytiszta mondatát is, amellyel az Oltáriszentség hitét megfogalmazta. Elmondja ugyanis, hogy ezek a dokéták „az Eucharistiától és a közös imádságtól tartózkodnak, mert nem vallják azt, hogy az Eucharistia a mi megváltónk: Jézus Krisztus, mely bűneinkért szenvedett és amelyet az Atya jóságával feltámasztott”. S ha ehhez hozzátesszük azokat a bizonyságtételeket, amelyeket az egész Földön élő általános, görögül „katholikus" egyházról mondott, még inkább kiemelkedik előttünk tanítói tekintélye. Ignác megfogalmazza az „általános egyház” vezetőjéről való ismérveket - a rómaiakhoz írt levelében -, „mely elől jár a rómaiak területén, méltó Istenhez dicsőséges, méltán magasztalható, dicsérhető, érdemes és tiszta - a szeretetszövetség élén állt". A reformáció kora még nem ismerhette Ignác szövegeit. Az eredeti textust a XVII. században egy anglikán vallású kutató: Usher fedezte fel s adta ki. E szöveg hitelességét a szintén anglikán Cureton által megtalált ókori szír fordítás is tanítja. S.T. HARANG 19
