Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-10-01 / 23. szám
A NAGY ISMERETLEN Az egyházi élet éledezése a hetvenes évektől Az egyház belső élete megélénkült a hetvenes évektől - a legtöbb templomban a zsinat szerint kialakították a liturgikus belső teret, a külföldi könyvek, teológiai folyóiratok már szabadon beérkezhettek az országba, lehetővé vált a rendszeres kapcsolat a világegyházzal, újra lehetett szervezni az egyházközségi életet, egyre több esetben adtak engedélyt új templomok építésére is (szigorú korlátozásokkal ugyan - templomtornyot építeni például a legutóbbi időkig tilos volt!), fellendült az ifjúsági pasztoráció. Mindeme biztató jelek ellenére a keresztény élet igazi lendülete azonban igen kevés helyen volt megtalálható: elsősorban a kisközösségi mozgalmakban, és néhány jól szervezett, jól működő egyházközségben. Az elnyomás éveiben a fő cél a túlélés, a megmaradt intézmények és a pasztoráció átmentése volt. Megrendült azonban a keresztényeknek, a laikusoknak, a papoknak és a püspököknek az egymásba vetett bizalma. A buzgó lelkipásztorok is inkább partizánként, egyéni akciójukként végezték munkájukat. A kölcsönös bizalmatlanság és gyanakvás persze nemcsak a keresztény élet benső dinamikáját csökkentette, hanem annak külső hitelét is. Az egyes egyházmegyék, s így az egész magyar egyház vezetése is ötletszerűen, a lehetőségek adta kényszerpályákon történt, igazi lelkipásztori koncepció, távlati tervezés, közös összefogás nélkül. Azért is történhetett ez így, mert hiányoztak azok a központi intézmények, intézményrendszerek, az a struktúra, amelyek az egységes, összefogott, közös munkát papok, püspökök s a lelkipásztori munkába bevont világiak között lehetővé tették volna. (A világiak bevonása a mai napig alig kezdődött meg.) Végül hiányoztak azok a szerzetesrendek is, amelyek az egyház története során annyiszor a lelki-szellemi élet forrásai voltak. Kimondhatjuk, hogy a nyolcvanas évek elejére - a marxista indoktrináció, külső korlátozások és az egyház belső elgyöngülése következtében az egyház a társadalom nagy ismeretlenje lett. Ez a tény azonban előnyökkel is járt: a nyolcvanas évek elejétől váratlanul föllendült az érdeklődés a vallás, elsősorban a kereszténység iránt, főleg a fiatalok körében. A marxizmusban, kommunizmusban, politikai ígéretekben és gazdasági reformokban csalódott emberek a kereszténységet érezték egyedül hitelesnek, s nagy várakozással és bizalommal fordultak feléje. (A Gallup Intézet 1989- ben végzett felmérése szerint az emberek bizalma elsősorban a sajtó, tömegkommunikáció által biztosított nyilvánosság felé fordult, második helyen viszont az egyházak érdemelték ki a legtöbb ember bizalmát!) Sajátos helyzet állt így elő. A kereszténység helyzete Európa-szerte megváltozott az elmúlt évtizedekben: a mai szekularizált társadalmakban az egyház közéleti jelentősége erősen csökkent. Hazánkban viszont, ahol az egyházat erőszakosan fosztották meg közéleti befolyásától, s az embereket hatalmi eszközökkel tartották távol a kereszténységtől, igen sokan - nem hívők is - az egyháztól várják a nemzet megmentését. A nem hívőket, tehát a társadalom jó részét, s talán magát a kormányzatot is - elsősorban pragmatikus szempontok vezetik: vállalja el az egyház (újból) a szociális gondoskodást. (Jelenleg mintegy 30 ezerre becsülik a hajléktalanok számát, háromezerre a nyomor által közvetlenül sújtottakét, félmillióra a létminimum alatt élőkét a tízmilliós magyarságban!) Ezenkívül pedig vállalja magára a nemzetnevelés ügyét, hiszen a korrupció, főleg a fiatalkorú bűnözés, az öngyilkosság, az alkoholizmus, a drogdependencia már társadalmi betegségként pusztítja nemzetünket. De lépten-nyomon kiütközik a neveletlenség és a műveié tlenség a gazdasági élet, az egészségügy, a nemzeti kultúra területén is. Az egyház új korszak küszöbén? Egyetlen cikk keretében lehetetlen volna arra vállalkozni, hogy az egyházra váró feladatokat, akár csak vázlatosan is, felsoroljuk. Sürgős szükség van azonban helyzetünk, lehetőségeink és feladataink újragondolására, egy, az egész országot átfogó lelkipásztori terv elkészítésére. Ez csak összefogással, a papság és a hívek széles körű bevonásával képzelhető el. Legtermészetesebb formája az egyházmegyei zsinat lehetne, s majd a megfelelő előkészítéssel lefolytatott helyi zsinatokat követhetné az egész magyar egyház nemzeti zsinata. Mindez persze hosszú éveket vesz igénybe. A zsinati folyamat megindulása azonban nem csupán a végeredmény, egy okos lelkipásztori stratégia kidolgozása szempontjából volna fontos, hanem közös felelősségvállalásra ösztönözné az egyház minden tagját a püspökségektől az egyházközösségekig és a kisközösségekig. Fontos eszköze lehet tehát annak, hogy az egyház valóban közösségivé legyen, igazi communio szülessék minden egyházközségen belül, a különböző emberek és csoportosulások között, de ez a communio fogja össze a különböző egyházközségeket és püspökségeket is. Az egyház communiojellegének valódi megélése természetesen hatékonyabbá tehetné a közös munkát is, a pasztoráció és a szociális gondoskodás minden területén. 2 HARANG