Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-09-01 / 22. szám

^ landós örömét és erőszakos kíváncsisá­gát, ám őt magát soha, sehol. Mintha bizalmatlan lett volna, mintha kevesellte volna a történteket, mintha az édeni átok egyelőre óvatosságra intette volna. Szemjasza megidézhette volna, kipró­bálhatta volna, mit bírnak még az an­gyali erői. Nem azok, amelyekkel az embereket kábította, s nem is Dáni bo­hóctréfái meg bűvészmutatványai - ilyesmiket bárki megtanulhat, ha ízléste­lenségében varázsolgatni támad kedve. Vajon visszavonta-e az erőket Ő? Vagyis a próba egyúttal Őt is megvizs­gálta volna. Mindenekelőtt Őt. Mindig őt, örökké őt! Fejét indulatosan a kőbe ütötte, aztán elszégyellte magát: kölcsönkőbe a köl­­csönfejet. Embertempó. Talán ordítani, hogy a város mind a húszezer lakójának repedjen meg a dobhártyája, és omolja­nak le a falak - ez is emberharag emberi megoldása. Ez is ő, az Ő újabb csapdája. Szemjasza kivárta, hogy a Göncöl rúd ja egy tenyérnyit elmozduljon, addig visszatartotta légzését. A lépéseket megtette, amint eltervez­te. Asszonyt választott, gyermeket nem­zett; félig embert, félig angyalt, talán démont, sosemvoltat, tehát teremtett. Égi nevét elhagyta, hogy az Ő nevét ne viselje. A törvényből kilépett, őt megta­gadta és a teremtményeket, amelyek mind a hatalmába kerültek, szabadjára engedte. A világ megváltoztatásába be­lefogott: vagyis az ő anyagát elkezdte átgyúrni, hogy az Ő képmását eltörölje. * Haram gyorsan növekedett, akár a többi égi ivadék. Egyéves korában járt, be­szélt angyali és emberi nyelven, és képes volt megenni egy egész sült tyúkot. He­gyes, hófehér tejfogacskái közt recseg­tek a csontok - azokat se hagyta meg. Sőt, szerette őket, szerette, hogy a cson­tok képtelenek ellenállni az ő harapásá­nak. És bizony jaj volt annak a dajkának vagy szolgálónak, aki harapós kedvében találta. Az emberhúst a többitől cse­csemőkorban a legokosabbaknak sem könnyű megkülönböztetni. Az égfiak ugyanis, és valamennyi lemenőjük, ki­nevette a régi nép tartózkodását a lelkes állatok megölésétől és elfogyasztásától. Úgyis meghalnak maguktól is, a húsuk pedig finom, a vérük pompás sült hagy­mával, agy velejük borsos paradicsom­mártással, akár nyersen, akár kirántva. Ne ölj? Mi az, hogy ne ölj? Kit ne ölj? Vajon nem öli-e minden lény a többit? Nem egymásból él-e vala­mennyi? No jó, az embert lehetőleg kímélni kell, belátható. De a többit? A húsölőket és a fűölőket, minek? És ha őket is, akkor miként lehetne uralkodni fölöttük? Az ember jogosítványát, hogy az egész földet uralmuk alá hajthatja, örökségüknek tekintették anyjuk jogán. És föld urának joga van az összes öröm­höz, ami a planétán elérhető - az ölés és az ínyek testvér-gyönyörét sem mellőz­ve. Haram háromesztendős korára növés­ben elhagyta a tízéves embergyereke­ket. íjával szarvasokat ejtett el, szigo­nyával csónaknagy harcsákat döfött agyon, és májukat nyersen fölfalta. Lok­­nis aranyhaján fekete vércsimbókok re­zegtek, s amerre eltrappolt a palotában, öklendeztető halbélszagot húzott maga után. Ötödik születésnapja után ölte meg első farkas-leguánját, egy valódi fürgesárkányt, és még nem haladta túl a tízet, amikor oroszlánt terített le, köly­­kevesztett, őrjöngő nőstényoroszlánt. Gerelyével elvétette, csak megsebezte a combján a Dár árterének Szívhegynek nevezett ligetes löszporondján. Iszonyatos ricsaj volt. Az oroszlán bömbölt, az édesmangróvék tetején ve­rekedő denevérgyíkok fej hangon visí­tottak és közelebb, közelebb lebbentek, hogy ha majd elesik valamelyik küzdő, ők a helyükön legyenek, mint egészség­­ügyi dögtelenítők. Haram acélfokossal harcolt. A sebe­sült oroszlán gyengére sikerült ugrása elől sikerült kitérnie, aztán lesújtott és ütött, és ütött, és ütött, és üvöltött, sikított a halálfélelem, a gyűlölet, a dia­dal hármas keverékindulatával. Nyelvét véresre harapta, vállát kimarjítóttá, ahogy elszabadult csudamalomként, égi motollaként csapdosott az oroszlán há­tára, a porba, a fölcsapódva vért fröcs­­csentő csalánbokorra, áldozata farkára, lábára, fejére. Az még föl-föltápászko­­dott, de ugrani többé nem tudott, csak bömbölt, támolygott, kapálózott mázsás bal mancsával; föl is hasította egyetlen suta ütéssel Haram bal karján, mellén, combján a húst.- Édes kis angyalom! Drága angya­lom! Azazel, gyógyszert! - Lili sánta tücsökként szökdécselt óriás fiacskája körül, aki émelygős vérgőzben vonszolta föl a templomhegy tetejére a cafran­­gokra hasogatott oroszlánt. Kék szeme és aranyhaja csak itt-ott villant ki a rászáradt feketeségből, prüszkölt, nyö­gött, majd elterült a Szfinx két bronz­körme között.- Fiam, angyalfiam! - Anyja jajveszé­­kelt fölötte tehetetlenül. Megemelni nem bírta: sánta és kacska kezű maradt Armoros összes tudománya ellenére. Varjúszín ruhájában ifjúságát és egész­ségét gyászolta. - Aaa! - benne szorult a leghisztérikusabb sikoltás, midőn Szem­jasza árnyának hűvöse átsuhant a gerin­cén.- Mi történt, Haram?- Győztem, atyám! - Habos vért ök­­lendett és összerágott csalánlevelet. Szemjasza bólintott. Jó. Jó? Hossza­san vizsgálta a gyermeket. Haram ha­nyatt feküdt az oroszlánja mellett, vé­rük, savójuk összekeveredett az alabást­­rom padlaton. Bal keze a vad farka csonkját markolta, jobbja a fokos nyelét- odagörcsölve, tehetetlenül. Hanem a szeme! Hogy lobogott benne az ölés győzelmes mámora! Szem jászának egy csöpp kétsége sem volt az iránt, hogy mi lenne a sorsa, ha oroszlán képében lépne a fia elé.- Lili!- Itt vagyok, uram! - Az asszony most rókamarta varjúként kuporgott a földön- azzal próbálkozott, hogy halottnak tettesse magát. Az utóbbi időkben ez a taktika vált be a legjobban a férje ellen. Örömszomjas, kicsattanó fiatalasszony helyett sír szélén álló banyának lenni, s ha baj van, beugrani, amíg a vész elvo­nul. Föltápászkodott. Királynői palástja- éj kék, rávarrt aventurin csillagokkal - csöpögött a szennytől, keze könyékig olyan az oroszlán bélmocskától.- Nézd! Lili nézte a két fekvőt. Egyszülöttje tehetetlen testét és rettentő tekintetét. Megrémült, urához fordult magyaráza­tért, Szemjasza hallgatott. A Szfinx nyújtózó alkonyi árnyékában Armoros derengett tapintatosan. Lili észrevette.- Meghal, uram! - Szeretett volna engedelmet kérni, hogy a ráolvasások és gyógyító gyökerek mestere színre lép­hessen a tudományával. Szemjasza vakkantott.- Mit még hogy! Mit nem! - Kedve lett volna hozzátenni: sajnos, de az em­berek, köztük a legrosszabbak, az asszo­nyok, és a még rosszabbak, az anyák, hajlamosak tények ésszerű minősítését érzelmi kitöréssel helyettesíteni. Hogy ne kényszerüljön gondolatai helyett va­lami tapintatos hazugságot fecsegni, rá­villant Armorosra: tüntesse el az asz­­szonyt, a kölyköt és a dögöt, aztán tüntesse el a nyomukat is. Idefönt ne follyék semmi Lili anyai őrülete szerint. A Szfinx hátára feküdt, ahonnan a sörény felé nézve, a két szarv között a Sarkcsillagnak kell ülnie a KEHELY­­BEN a téli napforduló éjfelén. A Lény diadémja közepén, a félhold alakúra metszett óriás rubin öblében. A hold és a csillag egysége váratott még magára nap- és évszak szerint egyaránt. Az aranyállat teste tompán vöröslött a túlérett alkonyaiban. A nap, a szebb időket ért ripacs, odahagyta már mai, gyenge fináléja csiricsáré díszleteit: a művérbe mártott felhőrongyokat, a hal­ványlilára rondított Kékhegyeket. A végtelen másik körébe lépett, de előbb emezt távolságnak hazudta. És tömör Óaranynak a Szfinxet, öröklénynek, ho­lott gipsz; ekkora színarany tömb alatt elporlana Hermon zikkuratja és palotá­ja. így a gipsz porlik el, ócska kis rova­rok kihordják, a nemes arany pedig összeroskad majd, mint a termeszjárta eukaliptusz. A Dár folyó hasította ketté a várost. A 56 HARANG

Next

/
Oldalképek
Tartalom