Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
^ landós örömét és erőszakos kíváncsiságát, ám őt magát soha, sehol. Mintha bizalmatlan lett volna, mintha kevesellte volna a történteket, mintha az édeni átok egyelőre óvatosságra intette volna. Szemjasza megidézhette volna, kipróbálhatta volna, mit bírnak még az angyali erői. Nem azok, amelyekkel az embereket kábította, s nem is Dáni bohóctréfái meg bűvészmutatványai - ilyesmiket bárki megtanulhat, ha ízléstelenségében varázsolgatni támad kedve. Vajon visszavonta-e az erőket Ő? Vagyis a próba egyúttal Őt is megvizsgálta volna. Mindenekelőtt Őt. Mindig őt, örökké őt! Fejét indulatosan a kőbe ütötte, aztán elszégyellte magát: kölcsönkőbe a kölcsönfejet. Embertempó. Talán ordítani, hogy a város mind a húszezer lakójának repedjen meg a dobhártyája, és omoljanak le a falak - ez is emberharag emberi megoldása. Ez is ő, az Ő újabb csapdája. Szemjasza kivárta, hogy a Göncöl rúd ja egy tenyérnyit elmozduljon, addig visszatartotta légzését. A lépéseket megtette, amint eltervezte. Asszonyt választott, gyermeket nemzett; félig embert, félig angyalt, talán démont, sosemvoltat, tehát teremtett. Égi nevét elhagyta, hogy az Ő nevét ne viselje. A törvényből kilépett, őt megtagadta és a teremtményeket, amelyek mind a hatalmába kerültek, szabadjára engedte. A világ megváltoztatásába belefogott: vagyis az ő anyagát elkezdte átgyúrni, hogy az Ő képmását eltörölje. * Haram gyorsan növekedett, akár a többi égi ivadék. Egyéves korában járt, beszélt angyali és emberi nyelven, és képes volt megenni egy egész sült tyúkot. Hegyes, hófehér tejfogacskái közt recsegtek a csontok - azokat se hagyta meg. Sőt, szerette őket, szerette, hogy a csontok képtelenek ellenállni az ő harapásának. És bizony jaj volt annak a dajkának vagy szolgálónak, aki harapós kedvében találta. Az emberhúst a többitől csecsemőkorban a legokosabbaknak sem könnyű megkülönböztetni. Az égfiak ugyanis, és valamennyi lemenőjük, kinevette a régi nép tartózkodását a lelkes állatok megölésétől és elfogyasztásától. Úgyis meghalnak maguktól is, a húsuk pedig finom, a vérük pompás sült hagymával, agy velejük borsos paradicsommártással, akár nyersen, akár kirántva. Ne ölj? Mi az, hogy ne ölj? Kit ne ölj? Vajon nem öli-e minden lény a többit? Nem egymásból él-e valamennyi? No jó, az embert lehetőleg kímélni kell, belátható. De a többit? A húsölőket és a fűölőket, minek? És ha őket is, akkor miként lehetne uralkodni fölöttük? Az ember jogosítványát, hogy az egész földet uralmuk alá hajthatja, örökségüknek tekintették anyjuk jogán. És föld urának joga van az összes örömhöz, ami a planétán elérhető - az ölés és az ínyek testvér-gyönyörét sem mellőzve. Haram háromesztendős korára növésben elhagyta a tízéves embergyerekeket. íjával szarvasokat ejtett el, szigonyával csónaknagy harcsákat döfött agyon, és májukat nyersen fölfalta. Loknis aranyhaján fekete vércsimbókok rezegtek, s amerre eltrappolt a palotában, öklendeztető halbélszagot húzott maga után. Ötödik születésnapja után ölte meg első farkas-leguánját, egy valódi fürgesárkányt, és még nem haladta túl a tízet, amikor oroszlánt terített le, kölykevesztett, őrjöngő nőstényoroszlánt. Gerelyével elvétette, csak megsebezte a combján a Dár árterének Szívhegynek nevezett ligetes löszporondján. Iszonyatos ricsaj volt. Az oroszlán bömbölt, az édesmangróvék tetején verekedő denevérgyíkok fej hangon visítottak és közelebb, közelebb lebbentek, hogy ha majd elesik valamelyik küzdő, ők a helyükön legyenek, mint egészségügyi dögtelenítők. Haram acélfokossal harcolt. A sebesült oroszlán gyengére sikerült ugrása elől sikerült kitérnie, aztán lesújtott és ütött, és ütött, és ütött, és üvöltött, sikított a halálfélelem, a gyűlölet, a diadal hármas keverékindulatával. Nyelvét véresre harapta, vállát kimarjítóttá, ahogy elszabadult csudamalomként, égi motollaként csapdosott az oroszlán hátára, a porba, a fölcsapódva vért fröcscsentő csalánbokorra, áldozata farkára, lábára, fejére. Az még föl-föltápászkodott, de ugrani többé nem tudott, csak bömbölt, támolygott, kapálózott mázsás bal mancsával; föl is hasította egyetlen suta ütéssel Haram bal karján, mellén, combján a húst.- Édes kis angyalom! Drága angyalom! Azazel, gyógyszert! - Lili sánta tücsökként szökdécselt óriás fiacskája körül, aki émelygős vérgőzben vonszolta föl a templomhegy tetejére a cafrangokra hasogatott oroszlánt. Kék szeme és aranyhaja csak itt-ott villant ki a rászáradt feketeségből, prüszkölt, nyögött, majd elterült a Szfinx két bronzkörme között.- Fiam, angyalfiam! - Anyja jajveszékelt fölötte tehetetlenül. Megemelni nem bírta: sánta és kacska kezű maradt Armoros összes tudománya ellenére. Varjúszín ruhájában ifjúságát és egészségét gyászolta. - Aaa! - benne szorult a leghisztérikusabb sikoltás, midőn Szemjasza árnyának hűvöse átsuhant a gerincén.- Mi történt, Haram?- Győztem, atyám! - Habos vért öklendett és összerágott csalánlevelet. Szemjasza bólintott. Jó. Jó? Hosszasan vizsgálta a gyermeket. Haram hanyatt feküdt az oroszlánja mellett, vérük, savójuk összekeveredett az alabástrom padlaton. Bal keze a vad farka csonkját markolta, jobbja a fokos nyelét- odagörcsölve, tehetetlenül. Hanem a szeme! Hogy lobogott benne az ölés győzelmes mámora! Szem jászának egy csöpp kétsége sem volt az iránt, hogy mi lenne a sorsa, ha oroszlán képében lépne a fia elé.- Lili!- Itt vagyok, uram! - Az asszony most rókamarta varjúként kuporgott a földön- azzal próbálkozott, hogy halottnak tettesse magát. Az utóbbi időkben ez a taktika vált be a legjobban a férje ellen. Örömszomjas, kicsattanó fiatalasszony helyett sír szélén álló banyának lenni, s ha baj van, beugrani, amíg a vész elvonul. Föltápászkodott. Királynői palástja- éj kék, rávarrt aventurin csillagokkal - csöpögött a szennytől, keze könyékig olyan az oroszlán bélmocskától.- Nézd! Lili nézte a két fekvőt. Egyszülöttje tehetetlen testét és rettentő tekintetét. Megrémült, urához fordult magyarázatért, Szemjasza hallgatott. A Szfinx nyújtózó alkonyi árnyékában Armoros derengett tapintatosan. Lili észrevette.- Meghal, uram! - Szeretett volna engedelmet kérni, hogy a ráolvasások és gyógyító gyökerek mestere színre léphessen a tudományával. Szemjasza vakkantott.- Mit még hogy! Mit nem! - Kedve lett volna hozzátenni: sajnos, de az emberek, köztük a legrosszabbak, az asszonyok, és a még rosszabbak, az anyák, hajlamosak tények ésszerű minősítését érzelmi kitöréssel helyettesíteni. Hogy ne kényszerüljön gondolatai helyett valami tapintatos hazugságot fecsegni, rávillant Armorosra: tüntesse el az aszszonyt, a kölyköt és a dögöt, aztán tüntesse el a nyomukat is. Idefönt ne follyék semmi Lili anyai őrülete szerint. A Szfinx hátára feküdt, ahonnan a sörény felé nézve, a két szarv között a Sarkcsillagnak kell ülnie a KEHELYBEN a téli napforduló éjfelén. A Lény diadémja közepén, a félhold alakúra metszett óriás rubin öblében. A hold és a csillag egysége váratott még magára nap- és évszak szerint egyaránt. Az aranyállat teste tompán vöröslött a túlérett alkonyaiban. A nap, a szebb időket ért ripacs, odahagyta már mai, gyenge fináléja csiricsáré díszleteit: a művérbe mártott felhőrongyokat, a halványlilára rondított Kékhegyeket. A végtelen másik körébe lépett, de előbb emezt távolságnak hazudta. És tömör Óaranynak a Szfinxet, öröklénynek, holott gipsz; ekkora színarany tömb alatt elporlana Hermon zikkuratja és palotája. így a gipsz porlik el, ócska kis rovarok kihordják, a nemes arany pedig összeroskad majd, mint a termeszjárta eukaliptusz. A Dár folyó hasította ketté a várost. A 56 HARANG
