Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
A NÉGY EVANGÉLISTA JÁNOS Vele is találkozott a kedves olvasó a Tizenkét apostol című sorozatban. Kedves, szere te tre méltó alakja, mint ritka, színes préselt virág húzódik meg lelkünk lapjai között. A sorozatban jeleztük, hogy ő a negyedik evangélium szerzője, annak az evangéliumnak, amely elüt az első három - Máté, Márk, Lukács - evangéliumtól. Itt van tehát a helye, hogy néhány szóban összefoglaljuk az első három evangéliumot, miután ennek az összefoglalásnak az alapján válik kirívóan újszerűvé János evangéliuma. És most ismerkedjünk meg egy idegen szóval, amelyet a bibliatudomány alkalmaz Máté, Márk és Lukács evangéliumokra. Ez a szó a „szünopszis”, az együtt nézés szava. Tulajdonképpen ősrégi időktől feltűnt, hogy a nevezett három evangélium Jézus életét, cselekedeteit, beszédeit kicsiny eltérésekkel, de hasonló, egybevágó elrendezéssel közölte. Sokáig minden hasonlóság ellenére sem firtatták a közös vonások eredetét, a hasonlóság, olykor szó szerinti megegyezések okait. Szent iratok voltak ezek, s a szentség megérintésétől való félelem úgy tartotta távol az okoskodókat, mint a szövetség ládája Mózes kőtábláit. Ám az utóbbi századok kritikai ösztöne, a szabadabb kutatási szellem mikroszkóp alá helyezte őket, s a tudomány bonckése apró részekre bontotta. Hálásak lehetünk a tudomány tisztakezűségének, hiszen a napnál világosabb igazságokon kívül kirívó ellentmondásokat, netán hamisításokat nem produkált. Ellenben a keletkezési korszak mérhetetlen távolsága, valamint a kiegészítő szöveghagyományok gyér és homályos volta pusztán megszívlelendő hipotéziseket eredményezett. Ne bonyolódjunk a teológia és a kritika műhelymunkájába, a különböző hipotézisek szövevényes megállapításaiba. Elégedjünk meg annyival, hogy nyilván lehettek olyan ősiratok, amelyeket mindhárom evangélista ismert és egyaránt felhasznált munkája során. S ehhez ki-ki beleszerkesztette a szájhagyomány, a szem- és fültanúk vallomásait. Kinek többet, kinek kevesebbet sikerült ezekből beépítenie műveibe. A többi már írói, szerkesztői képességet és készséget igényelt. Ezért a hasonlóság mellett némi különbséggel is találkozunk. A kritikai kedélyek azután napjainkra megnyugodtak, s ma a jobb és bal oldal egyaránt az ún. szünoptikus evangéliumok fogalmában határozza meg a nevezett evangéliumokat. Merőben más ezzel szemben János evangéliuma. Optikája, kisugárzása, atmoszférája nemcsak elütő a szünoptikusokétól, de valami lebegésszerű, átszellemült irat, amelyhez csak tiszta kézzel és lélekkel szabad nyúlni. Az idő végtelen távolsága itt is próbára tesz bennünket, a szerző személye, a különböző szellemi irányzatok hatásai elgondolkodtatnak. De alapjaiban a sorok olyan valakire utalnak, aki szem- és fültanú volt, vagyis János apostolra, akinek megadatott az a lehetőség, hogy késő vénségében visszaemlékezzék és megírja élményeit, különösen Jézus már-már feledésbe merülő beszédeit, vitáit a zsidókkal, imádságait. Lenyűgöző ez az evangélium! Sorain átparázslik az evangélista rajongó szeretete Jézus iránt, s az az alapvető igazság, hogy húsvét, azaz a feltámadás szemszögéből írta meg evangéliumát. A történések, cselekvések epizódjaiból épülnek fel a Názáreti hatalmas, egeket tartó gondolatainak oszlopai, s az oszlopokon nyugszik a mennyek országa. A menny és föld egységében látjuk azután a mennyei Atya világszeretetét. A legritkább élmények egyike ez. Suhognak, szállnak a szavak, gondolatok, mint a sasmadár, egyre feljebb. S talán éppen ezért emelték ki számára az egyház szimbólumtárából a sasmadarat. Ez jelképezi az evangéliumot a porszem emberek előtt. Jánosnak, az evangélistának a portréját megrajzoltuk már. Dióhéjban megismételjük, hogy Jézus mennybemenetele után Péterrel együtt a jeruzsálemi gyülekezet vezetője. A zsidó lázadás, majd Jeruzsálem rómaiak által történt elpusztítása után szem elől tévesztjük. Nem sokkal később azonban felbukkan Efezusban, ahonnan száműzte Domitianus császár ediktuma Pathmos szigetére. Néhány éves száműzetés után visszakerült Efezusba, s késő vénségében itt írta meg csodálatos, páratlan evangéliumát, az egyház egyik legféltettebb, legdrágább kincsét. Bizonyára ismerte a szünoptikusokat, sőt a szájhagyományokat is. Fő törekvése arra irányulhatott, hogy azokat kiegészítse. így olyan történetekkel ismerkedünk meg nála, amelyek hiányoznak a többieknél. Egyes feltevések szerint diktálta evangéliumát- talán gyengülő látása miatt- méghozzá nem is egyvégtében. Ezért itt-ott némi kiegyenlítetlenség tapasztalható. A meghökkentő és csodálatos dolog azonban az, hogy nincs ellentmondásban a három első evangéliummal, s így a mai olvasó négyágú sípot vehet kezébe, melyet ha megszólaltat, az összhangnak káprázatos szimfóniájához jut. RÉDEY PÁL Az Isten angyala könyvet nyújt Jánosnak (Dürer: Apokalipszis) 54 HARANG
