Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
San Candido, osztrák nevén Innichen - ünnepel. Felvonul a zenekar, pompás osztrák népviseletben a helyi kórus is, az egyesületek. A réges-régi román templom előtti tér egy csapásra megtelik széles karimájú kalapokkal, térdnadrágos, zöld mellényes férfiakkal és hosszú, virágos szoknyát viselő nőkkel. Dél-Tirolban vagyunk, ahol a pénz olasz, a beszéd német, s a magyarok előtt annyira ismerős kisebbségi sors élő valóság. Nem messze innen a ladinok, a dél-tiroli rhétó-románok élnek, akik keményen harcolnak nemzetük fennmaradásáért. A városka kedves és hangulatos, az osztrák-olasz keveredés sajátosságával. Egyik oldalán széles, füves fennsík, mely legelő és kitűnő síterep. A másik oldalon viszont égbe nyúló hegyek, közülük is kiemelkednek a kissé távolabb fekvő „Drei Zinnen” - a „három orom” félelmetes sziklacsúcsai. Apáink számára, kik megjárták az olasz harcterek poklát, félelmetesen hangzott ez a név. Amikor az első világháború kitörésekor az olasz kormány a Monarchia ellen fordult és a háború új fordulatot vett, Ausztria egy csapásra nyitott kapuval állott, éppen itt, a három orom környékén Olaszország felé. Akkor Ferenc Jóska ide küldte a magyar ezredeket és bosnyákjait, hogy védjék meg Ausztria kapuját. Elkeseredett harc indult, ágyú ágyú, ember ember ellen küzdött. A becsapódó lövedékektől származó kőszilánkok talán veszedelmesebbek voltak, mint maguk a lövedékek. Különleges harcmodor alakult ki, a kavernák, a sziklába robbantott állások és lövészárokcsaták módszere. A fában szegény terület iszonyú kősivatagában harcoltak itt egymás ellen a katonák. Ma viszonylag járható út vezet a három orom tövéhez. A környező sziklák magasán itt is, ott is felbukkan egy-egy szabályos négyszög. Máig feketéllő sebhely az egykori állások helye. A három óriási szikla alatt ott a hadiút, és ahogyan lakóik meneteltek egykoron, állanak a sírok. Sok-sok egyforma kereszt. A névtáblákat többszörösen átfesthették, mert a nevek jól olvashatók. Szabó József, Nagy János, Csebél Lajos, s mellette haláluk évszáma: 1915. Majd idegen hangzású nevek következnek, Mohamed, Belegir, Cebelik. Itt feküsznek a bosnyák katonák, akik fezt viseltek egykor, a Prófétát tisztelték, s ma éppen úgy kereszt jelöli porladó csontjaikat, mint keresztény baj társaikét. Szép ez a temető. A fák megőrzik a csendet az autóút felől. A sírok közül olasz beszéd hallatszik, fekete ruhás asszonyok virágot öntöznek, gereblyéznek. Az emlékezés áhítata telepedik reánk. Apáink nyomában járunk, derék földművesekre gondolunk, kiket hihetetlen messziségbe vitt a katonavonat, hogy meghaljanak a Monarchia kapurengeteg mélyedés, furat, az ember és gránát vágta nyom. A sziklák mögött az osztrákmagyar főhadiszállás látható, az épület máig is áll. A sziklatető embert alig befogadó csúcsán volt a figyelőállás, ahová létrán lehetett feljutni. Feljutni mindaddig, míg az olasz tüzérség el nem söpörte onnan a létrát, hogy újat ácsoljanak helyette. Itt dúlt a harc, a Piave forrása alatt. A folyó itt még keskeny és szerény. Csak később növekszik és erősödik zúgássá sodra. Ha tiszta az idő, s nem lopakodik nyári köd a csúcsok zömök hegyére, az örök havat festői színekkel díszíti a felkelő nap. Innichenből keskeny út vezet a tengerpart felé. Alig néhány kilométerre széles tábla figyelmeztet: Vigyázat, emlékhely, temető! Öreg fák szegélyezik a bejáratot. A nagy hegy lépcsőzetes oldalában éppen olyan katonásan, 42 HARANG
