Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-09-01 / 22. szám
Kérdések és feleletek áll kenyérért, húsért, a városba utazik Orvoshoz, gyógyszertárba, egy guriga cérnáért, mosóporért, mindezek ellenére maradt elég hite a jövőre nézve... Választ a választások után kapunk. Hogyan is alakul a közélet, pontosabban: a falusiak képviselete az önkormányzatban? A napi gyakorlat, amiről kevesebb szó esik a választások előtt. Pedig éppen most fontos eldönteni: ki, mit - mennyit tud vállalni majd a napi munkában? Tegyük fel, beválasztják a helyi képviselő-testületbe a tanítót, a kőművest, a vendéglőst, egy - valamikor - tekintélyes gazdát, vállalkozót, vagyis azt, aki van, aki ott él. Még nincs rá más szó: ők társadalmi munkában végzik majd vállalt feladatukat. Járnak az ülésekre, bizottságokat alkotnak és vezetnek, megfogalmazzák a tennivalókat, előterjesztenek, beszámolnak, vitatkoznak, ha kell győzködnek (agitálnak), beutaznak a megyéhez vagy ahová kell, továbbá vállalatot alapítanak és irányítanak, legalábbis ellenőriznek, amiből a falujuk megél, bevételhez jut stb. Mikor teszik ezt? Mely napokon és napszakban? Az első időben bizony hetente, akár többször is. A települések talpra állítása áldozatokat követel, mondják a pártok lelkes, fizetett vezetői és az ugyancsak jól fizetett képviselők. Jó, odalent vállalják a talpra állítást, miután odafönt tönkretették őket. De lelkesedésből meg tud-e élni a mester, a kisiparos, a vendéglős, a pedagógus? Éppen ma, amikor a vállalkozások kapitalista jelleget öltenek. Ezen a portán (még) hizlalnak disznót, többet is, bár a krumplit, tököt üstben kell főzni hozzá Egyre könyörtelenebbé válik a piac. A testületi ülések idejére a munkahely köteles elengedni dolgozóját - ez így volt régebben. Most állítólag szintén elengedi, de a település köteles megtéríteni a kieső munkaidő bérét a vállalatnak, a munkáltatónak. Már ez érdekes lesz: a kőműves és a boltos képviselő megtérítteti magának a kieső időt. De bezárhatja-e fél napra az egyszemélyes boltot, a kisvendéglőt a tulajdonos, a postát a vezető-beosztott, a tanár kire hagyja osztályát (összesen van négy tanító). És az ingázónak lesz-e előző busza, amivel korábban hazaér vagy fizetik-e, ha aznap autóval jönmegy a munkahelyére? Azt mondja kételyeimre egy ma még hivatalban lévő vb-titkár - bár ő már nem illetékes tanácsot adni -, hogy rákényszerülnek majd az esti, éjszakai órákban tartani üléseiket a képviselők, így volt ez régebben is. Na meg hétvégén, a pihenőidejükben. Mivel-mondja ő is - a falu felzárkóztatása áldozatokat követel. (Azt persze mindnyájan tudjuk, hogy a nagyvárosok képviselői ügyesebben megoldják majd közéleti szereplésüket. Különösen, akik fizetést kapnak vagy más javadalmazáshoz jutnak közéleti munkájukért.) Félő, hogy a jelöléskor nem ezek a szempontok számítottak elsődlegesen. Akkor pedig az önkormányzatok máris nehézséggel kezdik munkájukat. Bizonyára nem ez lesz az egyetlen... A félelem újratermelődik. Félreértésekből is adódik, és bizonytalanságból. Hisz, ki nyugtatná meg hitelesen és azonnal azt az embert, akiben harmincnegyven éven át csak gyűlt, sűrűsödött a hallgatás. íme, egy példa. Halálra ítélt falvak egyikében járok Külső-Somogyban. Az ítélet nyomában elhagyatottság, pusztuló házak, napi kétszeri buszjárat, kátyús út, fertőzött ivóvíz, heti két alkalommal kenyér, hús egyszer se; orvos, amikor ideje engedi. Csak idősek, bottal járók, reszketős fejű emberek az utcán. Lompos kutyák az árok szélén, libák piszka elkenődve az út közepén. Egy ittmaradt fiatalabb házaspárral beszélgetek a kapuban, akik úgy érzik, talán tehetnek valamit. Tétován indulnak a közéletbe, óvatosan fogalmaznak, még nem tudom, miért. A férfi 35 éves, gyárba jár innen, városi üzembe. Jószágot tart, szénát kaszál, háza tatarozására készül, őt jelölték az idősek a falu egyik képviselőjének, emiatt hetek óta folyik a családi vita. Amíg ott vagyok, biciklin megérkezik az após a szomszéd faluból. Mondják neki, újságíró vagyok. Felcsattan.- Ne álljatok ti szóba senki jöttmenttel... Maga meg ne tüzelje a vömet. Megvan rá az okom, nem rejtem véka alá. Amikor Nagy Imrét tisztességesen eltemették, azt mondtam, most megváltozik itt minden. Rend lesz újból, dolgozhatunk és szóhoz jut a magyar ember. Ezen én a falusiakat értem, mert a nadrágos pestiek mások. Azok kufárok. Kufárkodnak velünk, még a kisgazdák is. Adnak-vesznek bennünket, felhasználják a két kezünket a politikában. Hát mikor képviselte a paraszt érdekét egy ügyvéd? Tud szántani-vetni, kombájnt vezetni ez a Torgyán? Én az ügyvédeknek csak fejőstehén voltam, belőlünk éltek, mert mi perlekedtünk! Aztán most nem is egy képvisel minket, hanem hatvan! Szóval, én felmentem Pestre, a Nagy Imre temetésére. Aztán volt még egy temetés, rá egy hónapra, elhárult minden akadály. Kezdhettük volna az országot építeni. Na, mondja meg, most hol tartunk? Július elejétől nem nézek tévét, mert a parlamenti ülések siralmasak. Egymás heccelik, cirkuszt játszanak. De ez nem ingyencirkusz. Milliókba kerül. Hogy mi volt a temetés meg a cirkuszi előadás között, azt én nem tudom. Régebben abban bíztam, majd a történelem kideríti. Hát ebben sincs már reményem. Kétszer ültem Rákosi börtönében, mert kulák voltam, saját házam, kőből ugye, ólakkal, marhákkal, 30 hold föld. Kiszabadultam, ötvenhatig nem jártattam a számat. Ötvenhéttől megint kussoltam mostanig. Elhittem, más világ jön. Aztán nézze csak. Itt ez a gyerek, jelölték. Na, azt mondta a belügyminiszter, szintén ügyvéd, hogy hohó, nem engedjük ám ezt a háromezer kis köztársaságot az országban! Én értek a szóból. A belügyminiszter mondja, akkor az nem játék. A választások után elküldheti ide a ráérő rendőreit, na kiskomám mit mondtál, mit akarsz te ott? Köztársaságot? Mi volt ez, ha nem nyílt fenyegetés? Nem így szokták kezdeni a diktatúrát? Még meg se fogtuk a mézesmadzag végit, kirántották a kezünkből. Nem jósolok magunknak nagy jövőt. De azoknak se, akik engedelmes parasztot akarnak belőlünk újra nevelni. Negyven éven át nem sikerült. Na igen, hallgattunk. Ezután is hallgatunk. Én egy hónap múlva már meg se ismerem magát. Letagadom, hogy erre járt. A gyerekeim se ismerik fel. És hagyja ki őket a játékból. Nézze mán, éhes a jószág, etetni kell. A kapu és a lélek bezárult. Tény, hogy a demokráciába vetett hit ezen a portán megszakadt... S. L. HARANG 29
