Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-17 / 3. szám
hátizsákjainkat, s visszaküldték a határról, most tisztelegve integettek; szavak nélkül is olvastunk az arcukról: Csak menjetek, a mi fiaink is ott harcolnak szabságun/rért! Elgondolkodtam, hogy milyen szörnyű lehet egy életet ilyen kettős tudattal, kettős önátadással leélni. Minden bizonnyal a diktatúrák lényegéből fakad, hogy a lelkiismeret szavát erőszakkal sorvasztják (amennyire ki-ki engedi). Mert Tőkés Lászlót odakint úgy emlegették, mint aki helytállásával megadta azt az erkölcsi bázist, ami egy forradalomnak alapja, kiindulópontja lehet. Keresztes János bácsi, a konvoj vezetője a biharkeresztesi határon felelősségteljesen egy kis pihenőre intett bennünket. Miután a hajnali híradások biztatók voltak, immár nyugodtan keltünk útra, Nagyvárad felé. János bácsi, aki Marosvásárhelyen született, és hosszú évtizedek óta a városmajori egyházközség bázisa segítségével vezeti erdélyi testvéreink segítését, Nagyváradon is otthonosan mozgott. A Székesegyház plébániája előtt álltunk meg, majd hamarosan kipakoltuk az egyik mikrobuszt: borsókonzerv, cukor, liszt, gyermekimakönyv. A plébános mondta, hogy a gyógyszert és a többi élelmiszert vigyük tovább, ahol nagyobb az ínség... Telefonon megérdeklődte, hogy Kolozsvárott milyen a „harci helyzet” - a szó szoros értelmében. Az ottani plébános jelentése szerint két nappal azelőtt mintegy 150 embert lőttek le a több ezres tömegből, akik Ceau^escu „könyveit” gúlába rakva égették a főtéren. Most azonban nyugalom van és nagyon várják a szállítmányt. Továbbindulás előtt benéztünk a Székesegyházba. Az utcai félhomályból <m, hogy nem féltünk... ugyanis csalogató volt számunkra az ablakokon átszűrődő színes világosság. A fél hétkor kezdődő szentmisén számunkra meglepően sokan voltak - fiatalok és középkorúak is. Igen, ez a nép a hitéből táplálkozik; Hová is lett volna Krisztus Urunkhoz való ragaszkodása nélkül?! Ahol a templomban imádság van. abban a faluban-városban élet van. Nemde így van ez minálunk, Magyarországon is?! Kolozsvárra menet többünknek föltűnt, hogy az „Isten háza” a legszegényebb falvakban is megbecsült központ, amiért a falu népe a legnagyobb áldozatokra is képes: gondozott kert, friss vakolat, rendben tartott tetőzet. Az az öröm, ami az emberekből sugárzott, leírhatatlan. Mindenki kint sétált az utcán, fólszabadultan beszélgettek. Volt aki tapsolt örömében, más ölelkezett. Az öregek könnybe lábadt szemmel integettek, a gyerekek a Viktória jelét mutatták ujjúkkal a falujukon átsuhanó autókonvojok felé. S ez nekünk, sofőröknek is erőt adott: az előző napi vizsga, illetve munkahelyi teendők, az esti készülődés, az éjszaka minden izgalma és álmatlan útonlevésünk fáradtsága eltűnt rólunk. Mennyivel örömtelibb önként jönni; gyógyszert, élelmet, kultúrát hozni, és együtt vigadozni a szenvedő-örvendezőkkel, mint ami ’68-ban történhetett, mikor külső parancsra, tankokkal vonult be a magyar fiatalság, hogy lehűtse a szabadságra, igazságra éhes szomszéd népeket! Büszkék lehetünk, hogy mint magyarok ma végre őszintén megtehetjük, ami bensőnkből, szívünkből-lelkiismeretünkből, meggyőződésünkből fakad. Csak így legyen ezután is, mindig! Kolozsvár főterén élénk társadalmi élet folyt: alkalmi emelvényeken rögtönzött szónoklatok gyakran egyidőben a tér különböző sarkain. Bizony ez a nép túl van már azon a mélyponton, hogy féljen: kezébe vette sorsának alakítását. Sokan ujjongva siettek oda autóinkhoz: „Köszönjük! Végre itt vagytok! Mit hoztatok? Gyógyszer, kötszer? - az kell! Vigyétek a plébániára! Ha a plébániára kerül, akkor biztos jó kezekbe jut.” - mondták többen is, egymástól függetlenül. (Pedig mi úgy jelentünk ott meg, mint a Magyar Vöröskereszt szállítmányának sofőrjei!) „Mai újságot hoztatok-e Magyarországból kérdezték. „Még este indultunk - válaszoltuk — így mi nem tudtunk hozni, de nagyon sokan indultak útnak ma reggel” - biztattuk őket. Micsoda éhségük van, hogy mellettük álljunk, biztassuk és segítsük őket! Igyekeztem hangsúlyozni nekik, hogy soha-nem-látott módon mozdult meg Magyarország. Ki-ki karácsonyi ajándékát osztja meg, hogy a templomok és kultúrházak előtt álló teherautókra tegye és küldje névtelenül és válogatás nélkül magyarnak, románnak - minden rászorulónak. Úgy gondolom, hogy ha nem is hoztunk volna a 8 gépkocsival mintegy 5 tonnányi élelmet, gyógyszert, akkor is e néhány együttérző, biztató szóért érdemes volt útrakelni. A taizéi szerzetestestvérek szavával élve „a (kölcsönös) bizalom világméretű zarándokújára” lép mindegyikünk, aki, mint Mária, örömében a hegyeken át is útrakelt, hogy meglátogassa távolélő rokonát, Erzsébetet. A kolozsvári Szent Mihály téren találkoztunk azzal, aki mindig ott van, ahol lőnek: Chrndinák Alajossal, természetesen éppen riportot készített. Az igazság győzelme érdekében kifejtett missziója miatt tisztelet illeti Orosz Józsefig együtt. Névtelenül megemlítek még két példamutató embert: 22-én, péntek este az Egyetemi templom előtt pakolászunk, Asztrik atya útrabocsátó áldását fogadjuk, mikor egy autóból jól szituált úriember vágódik ki és megkérdezi: „Fiúk, Erdélybe mentek? Sajnos nekem elfoglaltságom van, de itt egy ezres - és kezünkbe nyomja vegyetek rajta valamit!” A másik fiatalemberrel a határon találkoztam az éjszaka. Egyedül ült Skodájában, s alig látszott ki a frissensült kenyércipók közül. Kérdésemre elmondta, hogy pék-kisiparos. Az esti híreket hallgatva úgy döntött, hogy másnap zárva tartja boltját „Erdélybe mentem” fölirattal és majd valamelyik városban elosztogatja a kenyeret... Ó bárcsak minden ember megértené és megvalósítaná az Evangélium akár-csak egyetlen mondatát! THORDAY ATTILA papnövendék HARANG 7
