Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-10 / 2. szám
riilt egy fiók alján egy darabka gyertyát találnom. Meggyújtottam. Pislogott, füstölt és büdös lett az egész lakásban. Ilyen a pislogó gyertyabél. A világban is áramszünet van, sötét. Isten előkeresett bennünket kallódó életünk mélyéről és meggyújtotf azért, hogy világítsunk. Pislogó, füstölgő gyertyaként sokszor hozunk szégyent Őreá. Miközben a gyertyával bajlódtam, arra gondoltam, hogy én sem vagyok különb tűzszerszám Isten kezében. Sokszor nem vagyok az élet illata, csak füstölgő kanócú hitvány gyertyabél, akivel az Isten is vesződik. De Ő mégsem oltja el életünket. Ez az Ő ígérete. Az élet ígérete minekünk. Mi olthatja el a gyertyát? Az oxigénhiány és a huzat. Isten életadó levegője az a megbízatás, szolgálat, amire Ő hívott el minket. De sokszor úgy vagyunk ezzel, mint ahogyan az én gyertyám volt. Nem a levegőben volt a hiba. Imbolygó, alig világító kormos lángját körülölelte a levegőóceán. A kanóc nem volt rendben, a gyertya volt csaknem alkalmatlan arra, hogy fényt adjon és valami derengeni kezdjen a szobában. Ha^ ablakot nyitottam volna, hogy tóduljon a lángoláshoz elengedhetetlen levegő, a huzat rögtön kioltotta volna. így van ez az emberéletek gyertyáival is. Sokszor a levegőt, életet hozó légmozgás oltja el a pislogó gyertyabelet. Sokszor nem tudunk bátran élni alapvető lehetőségeinkkel és akkor kezd vészesen imbolyogni a láng, amit Isten gyújtott a szívünkben, amikor levegőt, oxigént küld az Isten. De ilyenkor sincs okunk csüggedni. Ő őrzi a lángot mibennünk. Nem oltja cl a pislogó gyertyát. SZIGETI JENŐ „A megrepedt nádat nem töri el; a pislogó gyertyabelet nem oltja ki.” (Ésa 42:3) HARANG 25
