Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-18 / 16. szám
Jereváni körtánc mausi úton Jeruzsálemben söprik a Via Dolorosát, s a kufárok - akiket azóta sem sikerült elüldözni - serénykednek a roppant végkiárusításban. A színjáték itt lezámlt. A ünnep elköltözött „hatvan futamatnyira” Jeruzsálemtől: Emmausba. Ennek az ünnepnek sikerült megmaradnia abban a bensőséges meghittségben, ahogy a feltámadás hite a vendéget éjszakára marasztaló jámbor emberekben megszületett. Az ünnep: a vendéglátás, amelyért már Ábrahám is öregkorában elnyerte az ajándékot; a fiát „amelyből nagy nép lett’'. Vagyis az idegent (a mást) be- és elfogadó nyitottság: „amelynek semmi sem idegen, ami emberi”. Jele: a kettétört, a megosztott kenyér. A megosztott élet. (A legidősebb és a leghétköznapibb zsidó rítus központi eleme, amikor a családfő szombat esténként megáldja a kenyeret: a „mojeit”.) A feltámadás, és a mindennapi feltámadás kegyelme - ama beígért messiási kor - is ennek a kenyérnek a darabjaiból épül majd fel. Amelynek egy darabját mi kapjuk, s amelyet nekünk kell tovább osztani. A Pészah végén a zsidók ismét ehetnek kenyeret, azaz kovászosat. Ez annak a jele: hogy ebben az évben is véget ért a vándorlásuk. Megtelepedhetnek. Marad idő a kenyér megdagasztására, kisülésére. Ama sivatagi vándorlás után is volt egy majd kétezer éves szakasz - a világtörténelem túlnyomó része amelyben ez a megtelepedés érzet gyakran (vagy állandóan?) kétséges volt. Most az új államban ez akkor is végleges, ha állandóan veszélyek fenyegetik. (Talán azért, mert az állam ténye is csoda.) E megérkezés ünnepe - azaz a Pészah utolsó napja — a Mimuna. Ilyenkor a Kneszetet (Parlament) körülvevő roppant parkban gyűlnek össze „Izrael fiai”. Eredetileg a Mimuna észak-afrikai zsidó ünnep volt, s itt az új államban szervült szokássá, újfajta zarándoklattá. Ma is javarészt észak-afrikai és keleti zsidók tartják. Azok, akiknél - mert az ő útjukat a történelem nyugalmasabb vidékein járták - inkább fennmaradt a népi. sőt a törzsi jelleg. (Ékes bizonyítékaként, hogy az európai zsidókat csak az üldözés, a folyamatos vándorlás és bizonyításkényszer fosztotta meg ízes népi gyökereiktől.) Ez az ünnep is mutatja - az itt látható szokások, viseletek, táncok, ételek: tehát a mindennapi kultúra legszervesebb elemei révén - úgy kívánnak régi-új néppé lenni, hogy közben nem vetkezik le a diaszpórából magukkal hozott hagyományokat. Az is eltéphetetlenül ők. S ez nem okoz meghasonlást, szorongásos választás-kényszert. Inkább gazdagságot, nyugalmat. Azt a többletet hozó mást, amelyből új értékeket és értelmet nyer a megérkezés kultúrája és népe. KŐBÁNYAI JÁNOS (Képriportunk a 20-21. oldalon) HARANG 19