Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-10 / 2. szám
zinte Gáborral nem először találkoztam. Beszélgetéseink eddig - kiállításai ürügyén - csupán festészetére, a képek születésének körülményeire korlátozódtak. Családjáról, életútjáról a Mai magyar művészet sorozat róla szóló monográfiájában olvastam - röviden. Most, mindenekelőtt a gyermekkoráról, a szülői házról faggatom.- Székelyföldről jöttünk. Apám Háromszékből, anyám Csíkból. Az első háború forgataga hozta őket Magyarországra. Én már Pesten születtem. A szüleim nem szerették ezt a várost, ezért Rákoshegyen szereztek egy kis házat. Ott rendezkedtek be, s ott építették fel az emlékek csodálatos kertjét. S ezekből az emléktörténetekből hegyek növekedtek... Apám meséi mindig az igazságért küzdöttek, anyámé szelíd megfigyelések voltak.- Mit jelent az Ön számára Erdély?- Agyonhallgatott időszak után vagyunk. Ha ma oly sok szót is ejtünk róla, nem elég, kevés. Erdély most a menekülők országa, pedig évszázadokon át mindig befogadó volt. Sosem számított, ki honnan jött, tárt karokkal fogadták. Ott a másság magától értetődő, természetes dolog volt. Két-három nyelvet beszéltek. S hogy a szomszéd arca különbözött, vagy másképpen gondolkodott? Ez hasznos volt mindenkinek. Nagyon vigyáztak például arra, hogy a gyerekek különböző helyekre menjenek tanulni, mert tisztában voltak azzal, hogy az ő szülőfalujuk csak egy icipici zuga a világnak. Az sem véletlen, hogy Erdélyben ismeretlen volt az antiszemitizmus. A zsidó és az örmény kereskedő hozzátartozott a falu képéhez. Sőt, nem tudták nélkülözni. Mi, erdélyiek büszkék vagyunk arra, hogy Erdély menedéket nyújtott a zsidóknak és az örményeknek az üldözések idején.- Ön~festőművész, díszlettervező, s emellett pedagógus is. Szcenikát, díszlet- és jelmeztervezést tanít a Képzőművészeti és a Színművészeti Főiskolán. Mi a legfontosabb egy tanár számára?- A pedagógia alapszabálya, hogy mindig igazat kell mondani. Nincs lépcsőzetes, nincs elszomorító igazság. Az igazságnak semmilyen jelzője nem lehet. Igazat kell mondani! Szeretek tanítani, mert az igazság pontos megfogalmazására késztet. S ha nem tanítanék, talán sok minden homályos lenne körülöttem. Hitem szerint mindenre lehet s kell egy tanárnak válaszolnia.- De hiszen jól tudja, hogy annyiszor hazudtak, s hazudnak még mindig.- Büszkén mondhatom, hogy amióta a pályán vagyok, mindig igazat mondtam. Ez sajnos, rendkívül komoly probléma volt, mert a diákoknak történelmet is kellett tanítani.- Ebből nem származott kellemetlensége?- Nem, soha. Ez mind a két főiskolán lehetséges volt a tanárok számára. Sőt, Bernáth Aurél, Berény Róbert - aki mesterem is volt - a kemény korszakban is mertek igazat mondani. Micsoda idők! Szőnyi, Berény, Bernáth, Ferenczy, Stróbl, Varga Nándor Lajos, Füst Milán, Cs. Szabó — ilyen mesterek tanítottak. Állítom, hogy a világ legjobb intézménye volt 1945—48-ig ez a főiskola. Azt mondják, a „lift-korszak” szülötte vagyok. De én a pártba nem léptem be. Megpróbáltam úgy élni, hogy nekem ehhez semmi közöm sincs.- Visszatérve pályájára, részt vett az 1955-ös varsói Világifjúsági Találkozón egy pályázat nyerteseként, majd az elsők között lett Derkovits-ösztöndíjas. Ez elvileg lehetővé tett volna egy külföldi tanulmányutat is. Ha jól tudom. Olaszországba készült.- Csakhogy a minisztériumi osztályvezető azt mondta, maga oda és akkor megy, ahová és amikor mi küldjük.- Mégis elment.- 1956 őszén, a megnyíló határon valóban Olaszországba mentem. Beiratkoztam a firenzei akadémiára Colacicchi freskó-osztályába. A művészet helyszíni szemléjének, és az alapos ismeretek megszerzésének időszaka volt ez. A szállásadó idős özvegyasszony fiatal korában D’Annunzio baráti köréhez tartozott. Nemcsak az olasz nyelv leikével, hanem régies fordulatainak hangulataival is megismertetett. De tanítómmá vált ott többek között Masaccio, Veronese is.- Disszidens volt. Miért jött haza mégis?- A család, a gyerek. Miattuk is. Az volt az érzésem - bár ez túl hangzatos -, itthon van tennivalóm. Ott azt láttam, mindenki a szőkébb környezetéért dolgozik, s ez megerősítette bennem, hogy valahova tartozni kell. Azóta persze a világ erősen atomizálódott. Ez nem tetszik nekem. Mi volt a hasznom? Megtanultam a nyelvet. Igaz, amikor visszajöttem, egy évig nem kaptam munkát, nem akartak a Művészeti Alapba sem visszavenni... Díjat nem kaptam. Mindig kihúzták a nevem. Csak úgy. Mert disszidens voltam. Talán azért sikerült így is egy „életművet” összekovácsolnom. Igaz, én „anti-avantgárd” vagyok. A magyar hagyományok folytatója. Ez nem túl divatos. Tudja, a mi társadalmunkban óriási a pazarlás, pedig minden emberre nagy szükség lenne. 1948-ban a szakembereket félreállították, megölték, s tönkretették az egész magyar művészetet. 1956 után megint kidobták a művészetünket, mondván, hogy provinciális. Mióta van akkor magyar képzőművészet? Mondjuk 1850-től. Van egyáltalán? - kérdezhetik. Volt és van. Önálló, saját hangú! Csak tönkretették a nyugati áramlatok mechanikus másolásával! Csoda, hogy 1948-ig kialakult egy közép-európai, mégis magyarnak nevezhető, önálló, sokszínű kép. Ezt támadták egyik oldalról 1949-től, elzárva a műveket a megismerés elől. És ezt támadják azóta is a másik oldalról, mondván, hogy a világtól elmaradt, elavult. A mi dolgunk pedig önálló, saját hangon felelni korunk kérdéseire. Nincs magányos, egyedüli zseni. Az elődök hagyatéka, a jelen szorítása egyszerre hat. Ennyi talán a De arte picture, A f estészet művészetéről HARANG 19
