Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-11 / 15. szám
A Az első hazai, a húsvét megünneplésére vonatkozó adat 1092-ből való. Ekkor a szabolcsi zsinat úgy határozott, hogy négynapos legyen az ünnep. Csak később apadt három, majd két napra, de az erdélyi reformátusok mind a mai napig háromnapos ünnepet ülnek húsvétkor. De a húsvét története ennél jóval régebbi időre nyúlik vissza. A niceai zsinat 325-ben jelölte ki az ünnep időpontját úgy, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnapon legyen. Európa-szerte csak a nyolcszázas évektől kezdték rendszeresen, tehát évenként megünnepelni. Teljes bizonyossággal állítható, hogy a húsvéti bárány a keresztény ősegyház egyik legrégibb, az apostolok korával egyidős szimbóluma. Szent Pál (1. Kor. 5, 7.) ótestamentumi hasonlatából került azon metaforák sorába, melyek a megváltást szóval és képpel magyarázzák. A Káról i Gáspár fordította levélben ez áll: „6. ... Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász megposhasztja az egész tésztát? 7. Tisztítsátok ki azért a régi kovászt, hogy legyetek új tészták, miképpen hogy kovász nélkül valók vagytok. Mert a mi Húsvéti bárányunk, a Krisztus érettünk megáldoztatott. 8. Azért az Innepet szenteljük nem régi kovászban, sem nem gonoszságnak és álnokságnak kovászában, hanem a tisztaságnak és igazságnak kovász nélkül való kenyereiben.” A Szent Pál-i gondolat, hogy Krisztus Isten báránya igen hamar gyökeret vert, s hamarosan a bárány központi szimbólum lett. Erre enged következtetni az a tény, hogy a római katakombák falain már előfordul, méghozzá gyakran ez a krisztusi jelkép. Szent Ágoston korában mondhatni már általánosan elfogadott keresztény tan, hogy Krisztus csakugyan Isten báránya, aki az evangéliumi szavak értelmében azért jött a földre, hogy „el” vagyis magára „vegye a világ bűneit.” A keresztény vallásnál jóval mélyebb kultúrtörténeti rétegig kell leásnunk, ha a húsvéti tojásról szeretnénk megtudni valamit. A mitikus hagyományban sok népnél fellelhető a világtojás képzete, mint minden élet forrása, összefoglaló szimbóluma. Ugyanakkor termékenységi jelkép is. Hogy csak néhány példát említsünk: a régiségben a festett tojás egyaránt fellelhető a kínaiak és az irániak régészeti* leletanyagában. Néhány A BÁRÁNY ' Mióta ezzel a húsvéti cikkel bíbelődöm, valami édes-szomorú hangulat ringat: fel-felvillan egy-egy régi, gyermekkori emlék. Például az, hogy a nagyböjt heteiben reggeltől estig és estétől reggelig, szóval egyfolytában éhesek voltunk, a mindennapi, amúgy is szegényes étrendből kimaradt a zsíros kenyér, a szalonna, s gyermeki képzeletünkben ettől az ünnepi, papírvékony sonkaszeletek és a piros tojás mennyei magasságba emelkedtek. Vagy micsoda öröm volt az, ha a kertben egy-másik ribizli- és egresbokor tövében kitartó kutatás után megtaláltuk azt a néhány piros tojást, amit édesanyánk gondosan elrejtett. Mi meg szentül hittük: a nyuszi hozta, és titokban tovább őrizgettük a csodába vetett hitet. Sok mindent nem tudtunk, hogy mi miért van, csak azt, hogy az ünnepnek ez a rendje, kell lennie ételszentelésnek, piros tojásnak, és szégyen az, ha nem jönnek locsolók. Ötven tojásnál kevesebbet sohase festettünk, és rendszerint elkelt mind. Ilyen észrevétlenül épült be gyermeki személyiségünkbe a hagyomány minden apró mozzanata, az ezeréves szokásanyag. 24 HARANG
