Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-04-03 / 14. szám
Noli me tangere Lassan, mintha korom peregne a havas háztetőkre, alászállt az est. A völgyben lenn fölragyogtak ölelésnyi városkánk fényei, a hallgatag bérházak, mélázó paloták, hús lehelletű templomok ablakai. Szótlanul ültünk, szemben, hunyt pillákkal. A teremben padok, székek zilált sorokban: körül csönd, az intézet esti elnémulása, a szobákban, folyosókon oly egyformán csobogó csönd - lelkek nyoszolyája, fekete bársonyú menedéke parazsas gondolatoknak - álom előtti csönd ez, mely megremegtet minden árvát, elhagyatottat. Moccannom, mennem kellett - ez maradt, éreztem, mióta elhallgatott. Felálltam. Szólni nem tudtam, búcsúzóul vállát ragadtam volna meg. Hátrarándult a mozdulatra. Mikor nevén szólítottam, egy rezdülés, egy kutató pillantás nem árulta el, hogy meglepődött, csak szín nélküli hangon annyit mondott, nem ismer, megfordult, taposta tovább a friss havat. Most újra ez a hangsúlytalanság: mit akarsz? - kérdi. Nem emlékezhet? Parányi kisfiú állt egyedül az apróságok vonta kör közepén csöndben, értetlenül. Csivit hangok csúfolták karban: apja se, anyja se, senkise! Tétován pillogott a pöttöm gyerek körbe-körbe, aztán, mintha a játék örömére eszmélne, először bátortalanul, majd egyre hangosabban kiáltozott együtt a többiekkel. Megriadva hallgatott el a kórus, és már az ő cérna hangja ágaskodott csupán: apja se, anyja se, senki se! Nem emlékszel? Megtorpan. Mit akarsz? Ismét e szürke hang. Mondom neki: szólni. Most bezárkózik talán, és többet egy szót sem beszél. írni, mondom. Felém fordul, néz rám. Nem csupán darabka múltamat akarom írva kiirtani? Honnan van hitem, a merészség, ez az „engedjétek hozzám jönni őket” érzés? Miért gondolom a kulcsot lelkeikhez bírni? Mert közülük jöttem? Mert tudom, minden sejtemmel tudom az ördögi kört belülről is? Miért jöttem vissza most? Elindul. Nem emlékszem - mondja. Lép egyet. Hogy élsz? - kérdi. Lehet jobb... kezdem esetlenül. Néz rám. Elhallgatok. Elfordul, csöndesen kérdez. A többiek? Nem tudom - mormogom magam elé - a többieket nem tudom. Felpillantok. Közelebb lép, suttogja: szerencséd volt. Nincs igazad - mondom, és mégis halkabban folytatom: akartam. Megdermed. Honnan volt akarni erőd? Valahogy nagyon halkan kérdezi ezt. Hittem és vágytam a jobbat. Megdöbbenek amint ezt 14 HARANG kimondom. Valahogy hamisan cseng, amit mondtam. Valahogy dacosan cseng, ahogy mondtam. Mintha rutinos önáltatás volna, amely egyszerre megméretett. S hinni honnan volt erőd? Csend van, csend. Téged szeretnek - mondja. És nem hit, nem akarat, léted táplálkozik ebből a szeretetből. Biztat. Együtt örül veled. Jót tesz, van kinek jót tenned. Sír veled, és fájdalma is új erőt ad. De szeretet nélkül feltételessé lesz az ember élete. Borzongok. Valahogy nagyon halkan beszél, valahogy nagyon nyugodtan, csöppnyi szenvedély, ívelő árnyalat nélkül, valahogy, ahogyan a gondolatban megélt dolgokról lehet szólni. Aki közülünk megismeri - szerencsés. Te az vagy. Elhallgat. Nem akarom és mondanom kell: rávillan, hacsak egy sugara is, de rávillan mindenkire. A szeretetet mindenki... Nem folytathatom. Lassan, nagyon lassan fordítja félre fejét. Hány évesen kerültél be? - kérdi. Kilenc. Én egyéves voltam, amikor megtaláltak. Azóta itt vagyok. Itt nem születik szeretet. Hallgatunk. Csönd van bennem, tudom mit beszélsz. Ez az a hely, ahol a legnagyobb gyötrelmünkkel maradunk magunkra. Körülnézek. Balra az óvoda, előtte sötéten az üres medence, félfordulatra a kazánház, mosoda, konyha, föléjük magasodik, hatalmas ékként hasít a légből szeletet az ebédlő tömbje. Egy moccanás és feltűnik az egészségház, majd hosszan pásztázza a szem a főépület szárnyait. A földszinten irodák, a két emeleten hálók, tanulók, és fölül a tető... A kátránypapírral borított, aprószemű kaviccsal hintett lapostető. Az ablakon át a villámhárítóra, egy lendület, és fönn voltam. Ráfeszültem az ónlemezre, hidegen csókolt a fém, ziháltam. Balra tíz méter zuhanás, jobbra csöpp köveket morzsolt kezem. Körül közönyös csönd. Hallgattam vérem mint dorombol, valamit vártam. Voltunk néhányon, akik följártunk. Ismertük egymást, találkoztunk fenn, de nem beszéltünk. Elmentünk egymás mellett, kerültük egymást. Taszított azonos sorsunk... Mondom neki. Nem figyel. Szemben a szomszédos domb tetején a temetőkápolna harangja kong. Mintha azt hallgatná. Egyszerre elindul az óvoda felé. Elhagyjuk a hintákat, el a libikókákat. Állunk fél méterre az ablaktól, bámuljuk a benti világot: kanalakon csillanó fények, tányércsörgés, zajmorzsák, villanó apró kezek, gyerekek asztalok mellett székeken ülve. Az arcom figyeli. Látom, mondom. Nem veszi le tekintetét az arcomról, pillantásomat keresi. így születik - töri meg a csendet hirtelen, majd kicsit később, halkabban hozzáteszi - így születik mindig újra a mi hallgatásunk. Az ablak felé fordulok ismét.. Egy hónapja hozták - mondja. Egy hónap óta minden este itt vagyok. Egy hónap óta nő körülötte a csend. Semmire nem mennek vele. Felel, ha kérdik, mozdul, ha kell, egyébként csendes. Hallgatunk ismét. O szólal meg újra: nézd meg ezt a kisfiút - mondja - és ne felejtsd el a hallgatását, az elárvult lelencét, mert valahogy így hallgathatott az elárult is a vacsorán; és ne felejtsd el a zavarod, a bűntelen társak zavarát sem... Elhallgat. Elfordulunk az ablaktól, egymás mellett lépkedünk. Fejünk fölött ágak susogása, lábunknál kövek közé futó szél szisszenése, fények tánca földön, fa koronáján, remegő izzás a hinták hűs vasán. Hirtelen megragadja a karom. Nem ütöttek meg soha. Nem bántottak soha. De nem szeretett, érted? Nem szeretett senki. Soha. Soha! A gyerekkor elmúlt, most üres... Megdöbben, elhallgat. Szemben a dombon az utolsókat üti a kis harang. Áment mond, mintha imát végezne be. Hosszúra nyúlt hallgatás után csendesen szólal meg: Olvastam az írást is. Nem értettem. nem értettem minden szavát, mégis nagy hallgatásokat tört meg. Az mondta: hinni kell az embert, a tar Sámsonokat. A szavakat, hogy igazak és igazak. S a szeretet, hogy létezik, hinni és mondani... Lehajtja fejét. Mégis... nem tudom... gyenge vagyok így. Magamban gyenge vagyok. És a hallgatás lassan elnyeli azt a hágót is, és csak szavak, a szavak maradnak, hogy rám mutassanak. így vagyok: zengő érc, pengő cimbalom... Elhallgat, a főépület felé indul. Fönn a tanuló üres. Leülünk, szemben egymással. Szoborszerűen merev a tartása, de ujja dobol az asztalon és hallom szinte, ereiben hogy csörren a vér. Többször mintha kezdene valamit. Feszülten figyelem. Lassan elviselhetetlenné válik a csönd. Végül megszólal. Előrehajol, mélyről jövően. fájdalmasan, tehetetlenül buggyan ki a kérdés ajkai közül: de eljön, ugye eljöhet az árvák boldogsága? Csönd ereszkedik közénk. Lassan, mintha korom peregne a havas háztetőkre, alászállt az est. GALAMBSZÖGI JÓZSEF Noli me tangere L Martin Schongauer festménye a p dominikánusok oltáráról (1476 körül) V
