Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-28 / 13. szám
zunk. nem jogosíthat fel bennünket a többiek diszkriminálásához. Ezért érzem az itteni egyházak fokozott szerepét és felelősségét, s ezért érzem kívánatosnak ebben az értelemben az ökumenizmust.- Adódik a kérdés, ebben az értelemben pillanatnyilag a leginkább középpontban lévő': a keresztény-zsidó párbeszéd. Azt hihettük, hogy az emberek kibeszélték már az ellentéteiket, s lám újra kezdődik minden....- Az nagy csalódásforrás számunkra, hogy a modem ember a tömegkommunikáció révén számos információ birtokába jut ugyan, de ha nincs meg a megfelelő kulturális alapozottsága, akkor képtelen ezeknek az információknak a rendezésére, s érzelmei eligazítására. Súlyos történelmi örökségünk a Monarchiából az antiszemitizmus. Azt én - elfogultság nélkül - nem tudom elfogadni, hogy a katolikusok, illetve a keresztények nyakába varrhatnánk az egész „ügyet” kezdettől. Ha megnézzük az Ószövetséget, mi gyűlölködést tapasztalhatunk például a csodálatos Eszter könyvében, (katolikusok még sehol sem voltak), s valami hátborzongató antiszemitizmus sugárzik belőle. Mindenesetre száműznünk kell minden antiszemitizmust a gondolkodásunkból is. Jézustól kell tanulnunk, aki nem valaki ellen, hanem értünk, az üdvösségünkért élt. Tehát pro, pro, nem kontra és sohasem anti.- Lehetséges, hogy az általános műveltség emelkedése szükséges ahhoz, hogy az antiszemitizmus megszűnjön?- Meg vagyok győződve róla!- Nyíri professzort saját professzortársai támadták nevezetes előadásáért, amelyben „A kereszténység hét főbűne a zsidósággal szemben” címmel tartott. Vagyis milyen magas legyen az a műveltségi szint, ami a párbeszédhez szükségeltetik?- Én azt gondolom, hogy pro és kontra számos érvet és ellenérvet lehetne felsorakoztatni. Ha a keresztényeket, katolikusokat megvádolják, akkor ők három ellenpéldát tudnának felhozni. Azt gondolom, itt van helye, ideje annak, hogy egy nemzedéken belül ki kell engesztelődni és egy új magatartásformát kell továbbadnunk a fiataloknak. Higgyünk az ember nevelhetőségében. Ha a történelemben megbélyegezzük a rosszat, s elutasítjuk, akkor más utat nem választhatunk, mint keressük az eszményit, s ez mindenképpen a másokkal való kiengesztelődés, békesség, testvériség.- A személyes sorsáról ritkán faggatják a főpapokat. Pedig úgy gondolom, az, hogyan él, mit tervez, mit szeretne elérni az elkövetkező években, jellemző lehet arra is, hogy egyháza számára milyen utat lát kívánatosnak.- 16-17 éves korban erősödött meg bennem a szerzetesi hivatás. A papi hivatás elfogadása később csatlakozott hozzá. Pannonhalmán voltam bencés szerzetes. Pannonhalmát, mint Magyarország ősi szerzetesi bölcsőjét otthonomnak, mindenemnek tekintettem, és tekintem most is, mert ebben a földi cletben a szüleim, az otthon után mindent a rendemtől, rendtársaimtól kaptam. Mindig úgy gondoltam, hogy Pannonhalma lelki megújításával olyan ütőképes csapatot tudunk megteremteni, amely misszionálhatja a magyar egyházat, az országot. Ezt a statikusnak gondolt szándékomat keresztezte Róma szándéka, a püspökkinevezés. Egy éve küzdők azzal, hogy megpróbáljam elfogadni. Kívülálló ezt nagyon nehezen érti meg. Talán egy példával megvilágítom: ha valaki nyugodt, boldog házasságban él, és hirtelen egy másik házasságba kerül, mindig az elsőre emlékezik. Én függetlennek és szabadnak érzem magam belsőleg. Szeretnék mindent megtenni annak érdekében, hogy a magyar egyház szabad és Krisztust követő egyház legyen, s akkor ebben benne van az is, hogy nemzetet szolgáló. Hogy ezt hol és milyen módon? Most itt, mint rektor és püspökkari titkár. Van egy másik, rejtegetett tervem, s ez a legszemélyesebb. Úgy gondolom, hogy egy-két küzdelmesebb év vár ránk. Én még mindig nem adtam fel magamban a szerzetest és nem is akarom feladni. Szeretnék egy más jellegű bencés közösséget alapítani. Úgy gondolom, hogy új bor új tömlőbe való, s új folttal régi ruhát nem foltoznak, mert mindkettő elszakad. Huszonhat éves szerzetesi tapasztalat áll mögöttem. Ismerem egy nagy közösségnek minden csínját-bínját, belső mechanizmusát. Vágyom a közösségre, szenvedek a magánytól. Reggeltől estig „szórakoztatnak” itt, de más dolog közösségben élni. Úgy gondolom, a tapasztalatomat úgy tudnám az egyház szolgálatába állítani, hogy klerikális és múlthoz, kötődő rögeszméinktől megszabadulva szabad, boldog bencés közösséget alapítanék. Szent Benedek szavaival élve az Evangélium vezetésével járjuk az ő útját.- Nem sokan örülnének ennek a szándéknak. Ha valakit szeretnek a hívők, paptársai, főpaptársai, és úgy hiszik, hogy szolgálni tudja az egyházat, akkor talán „erőszakosabbak" és félretetetik az egyéni terveket.- Ez tisztességes szándék. Lehet, hogy naiv. Pár évvel ezelőtt megkérdeztem egy francia kolostor apátját, hogy mit tegyek, bennem él a közösségalapítás utáni vágy, s azt mondta, hogy le lehet élni egy eszménnyel az életet úgy, hogy az közben vágy marad. Mindenesetre az a bizonyos sejt, amelynek a kialakításáról beszéltem, 15-20 év alatt ugyanúgy meghozná a maga gyümölcsét az egyház számára.- Az ismert kép mégiscsak az Önről, hogy kora reggeltől késő estig dolgozik, tárgyal, fogad, tanácsot ad. Erős ember. Mi adja az erőt?- Valóban reggeltől estig „forgalomban” vagyok. Zajos ez az élet, de mindig keresem magamban a rendező elvet. És ez keresztény ember számára nem lehet más, mint Isten. Világunkban most túl sok a nyüzsgés, túl sok a zaj. Persze én is sürgetem az eseményeket, én is türelmetlen vagyok, én is vágyom az aktivitásra. A minőségi aktivitásra. Nem ebben az értelemben vagyok passzivitáspárti - saját magamat kellene megtagadni -, hanem, hogy amit csinálunk az hitelesebb, jobb. tisztább és hatékonyabb legyen.- Sikerül-e közben a csöndet is megtalálni nap mint nap?- Ez az, ami nagyon nehéz. Ha reggel az imádságaimat nem végzem el, nap közben alig tudok időt szakítani, s akkor megint csak este következhet, amikor az ember fáradt. Itt is nélkülözöm a kolostornak a szabályozott struktúráját, ahol az imádságnak helye és ideje volt. Még akkor is, ha a napi fáradtságtól el-elszunnyadt az ember a zsolozsmán. HALÁSZ LAJOS 4 HARANG
