Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-03-21 / 12. szám
Mária a kisdeddel a Maria in Wiesentemplomban Túlmenően azon. hogy teljesen egyéni és különleges szín a Nagyhét hangulatában és Jézus utolsó vacsorája ábrázolásában, felejthetetlen élmény. Az évszázadok alatt szinte feledésbe merült az a fontos tény, hogy Jézus emberként járt közöttünk, megnyilvánulásai és érzései is emberiek voltak. S amikor az ismeretlen vesztfáliai ablakkészítő saját környezetébe hozta el Jézust, tulajdonképpen vallomást tett. Jézus mindenütt jelen van, ha hiszünk benne. Arról vallott, hogy minden tanítás csak akkor éri el kívánt hatását, ha befogadja az emberi lélek. Itt ez történt. A szentmise előképe, a katolikus vallás nagy misztériuma, vesztfáliai módon jelenik meg itt, hirdetve, hogy az igazság mindig emberi hangon szól, mindig úgy, hogy a lényeg .fontos belőle. S ezt értette meg a vesztfáliai mester. Biztosan nem látta az Olajfák hegyét és nem lehetett fogalma az Utolsó Vacsora terméről. De tudta, hogyan van ez Vesztfáliában. Ezekhez az ismert, külső jegyekhez kötötte az igazi nagy tanítást, hogy „Ez az én testem és ez az én vérem’". Soest városa nem idegenforgalmi központ, emberi léptékű. De a vesztfáliai vacsora miatt szívesen keresik fel azok, akik tudnak erről a különlegességről, s akik boldogan fűtődnek meg a Maria in Wiesen-tcniplom szépségeiben. MÁRKUS LÁSZLÓ Tizenkét apostol Közel kétezer év ködös múltjából szeretnők megidézni a Názáreti első követőit, a tanítványokat. Emberi alakjuk úgy bukkan fel az Újszövetség lapjain, mint a karsztpatak. Honnan jöttek ezek a múltnélküli emberek, s hová tűntek vizsgálódó tekintetünk elöl? Ideigóráig tudunk csupán szembesülni velük, aztán ahogy jöttek az ismeretlenségből, úgy tűnnek el tekintetünk elől. Végül is a szent hagyományok egyre keskenyedő ösvényén vesznek homályba. Ha nem is életrajzi lexikon az Újszövetség, mégis egyik-másik apostol élete a szent lapokon elhívása pillanatától gazdagon bontakozik ki — velük kezdenénk a sort míg többségénél a puszta név megemlítésén kívül alig kapunk felvilágosítást az. evangélistáktól. Mi lehet ennek az oka? Ki tudná ma már ezt megállapítani? Mégsem szerencsés dolog a fantáziára bízni értelmében ettől kezdve az apostolokra hárul a roppant felelősség, de a kockázat is, hogy eljuttassák a boldogító örömhírt a világ legtávolabbi zugaiba. A világ idegen és crtctlcn volt a Krisztus ügye iránt. Ezért véli tudni a hagyomány, hogy szinte valamennyi mártírja lett az evangélium missziójának. Mind a keleti, mind pedig a nyugati egyház, korán ábrázolni kezdte őket. Ikonok, freskók merev szentjeivé váltak. Eletet mintegy ezer esztendővel később a reneszánsz lehelt beléjük. Intim jelenetekben, zsánerképeken lesznek-vcsznek a Mester körül. Mindenesetre a modernnek mondott fénytechnika s a háromdimenziós ábrázolás mozdulatokra serkentette őket. Alakjuk, képük azután úgy rögződött meg bennünk, ahogyan Leonardo. Raffaello. Veronese és a többiek pillanatfelvételei megörökítették. Az. Utolsó vacsorán mindegyik cl, megmozdul a tizenhárom alak. Jankó János (1833-1896): Utolsó vacsora a feleletet. A megközelítés módja annak tudomásulvétele. Jézusnak rendkívül fontos volt. hogy éppen tizenkét tanítványt hívjon el. Köztük Júdást is. aki elárulta. (Természetesen voltak mások is tanítványai, asszonyok, férfiak. sokan!) Ám a tizenkettő egy tablóra került, mint az érettségizők, s erről a tablóról egy sem hiányozhat. Még akkor sem. ha az evangélisták némelyikkel kapcsolatban szűkszavúak s nem elégítik ki kíváncsiságunkat. A megközelítés módja ezek alapján kizárólag a hit lehet, és az a bizonyosságunk, hogy ezekből az esendő, gyarló, hozzánk hasonló ízig-vérig emberekből kellett Jézusnak olyan egyéniségeket faragnia, akikre rábízhatja evangéliumának szent ügyét, vagyis hogy parancsolata értelmében a szélrózsa minden irányába elvigyék a megváltás és feltámadás hírét. Ez lesz majd a misszió, s e megbízatást János a Mester keblére hajtja fejét, Júdásnak a bemártott falatot nyújtja Jézus, Péter még a lábmosás alatti szóváltás hatásának nyomasztó érzését tükrözi, megrökönyödve bámulja az asztaltársaságot, a többi pedig rendületlenül falatozik, mert éhes. Csupa emberi vonás! Ezen a nyomvonalon kellene elindulnunk. Kiszabadítani őket az ikonok és freskók fogságából, közrefogni és vallatni őket a Názáretivel találkozás nagy pillanatától egészen a mártíromságig. A portrék tehát emberek legyenek, akikben magunkat ismerhetjük fel, vagy éppen hiányosságainkat, mivel aligha tudnánk vállalni az apostolok sorsát. Talán velünk tart a kedves olvasó e kalandozásunk útján, s ha igen. bizonyára egy-két élménnyel gazdagabban válik meg a soroktól. RÉDEYPÁL HARANG 21
