Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-10 / 2. szám
évszakban csőd? Óva intek a számolástól. Egyrészt mert könnyen egy másik mengeleizmus csapdájába eshetünk, másrészt a számolás erőszakhoz vezet, az erőszak pedig újabb erőszakhoz és újabb erőszakhoz, még súlyosabb válsághoz. Nem a mi dolgunk számolni, bőven elegendő, ha tudják, hogy mi tudjuk. És megint egy reform. A sokadik, egyre vékonyabb hitelű, de mégis és hátha. Annak ellenére, hogy eldőlt, hogy a reformtanfolyam díját újra nekünk kell megelőlegeznünk. és nincs szó arról, hogy a velünk való kísérletezés véget érne. Azonban nincs más választásunk: gondolkozzunk. A reform arról szól, amiről a forradalom: valamely társadalmi alakulatot meg kell változtatni, mert az akadálya lett az emberek élettörekvéseinek: a szellemieknek, a gazdaságiaknak, a szociálisaknak. Más szóval az a bizonyos társadalomalakulat elvesztette legitimitását, polgárai szemében nem szent többé, rendelkezései erőszakos gesztusok, nem pedig törvények. A nemzeti egységet sosem a nép bontja meg, a nemzet és az állam fogalmai nem fedik egymást. sőt ellentétesek: a nemzeti egység megbomlott. Reform és forradalom közt a legláthatóbb különbség az irányukban van: az előbbi felülről indul, az utóbbi alulról. Történelmünknek ma gyakran idézgetett korszaka a múlt század második negyede, az úgynevezett reformkor. Politikusaink gyakran hoznak onnan példákat, mintegy összevetve a maguk működését Kölcseyék. Széchenyiék munkásságával. Sajnos a párhuzam egyelőre erőltetett, mi több. görbe. A reformkor nemesi politikusai nem egyszerűen a népet akarták megreformálni, hanem előbb önmagukat. Közelebbről: saját nemesi kiváltságaikat nyirbálták meg - a nép az ország s reményiették, önmaguk javára, de mindenképp kockázatra. Vajon mostani vezető rétegünk bír-e a reformkoriakéhoz hasonlítható bátorsággal és felelősségérzettel ahhoz, hogy helyreállítsa a nemzeti egységet, és evégett 1. átalakítsa a hatalmát eddig lehetővé tevő jogi - szakszerűbben: ex-lcx - állapotot olyanná, ami a modem jogállamiságnak megfelel. A nem-népképviseleti jogforrások megszüntetésétől kezdve a szocialista összeköttetésnek nevezett, intézményesített korrupciós hálózat fölszámolásáig: 2. hogy lemondjon az információs világforradalom kellős közepén fönntartott tudásmonopóliumáról; 3. hogy föladja anakronisztikus, sok esetben jogsértő ideológiai hegemóniáját; 4. hogy tagjai egyenként is személyes és konkrét felelősséget vállaljanak és élére álljanak a nemzeti érdekű kezdeményezéseknek. Röviden; hogy el tudjon állni a fejlődés tátjából és az ország érdekét ne tévessze össze se a hatalmával, se a hiúságával. Még rövidebben: igazat mondjon. A kockázat persze óriási és ezt meg kell érteni. A reformerek alól kicsúszhat a talaj. Az apparátus haszonélvező tömegei mindezt túl soknak találják, holott lehet, hogy kevés, mert százötven évvel ezelőtt, a reformkori Magyarország kevésbé volt leszakadva az akkori fejlett világtól, mint a mai Magyarország. Ez a kockázat a politikusok kockázata. A politikusok pedig előttük ismeretlen kül- és belpolitikai tényezőkkel is számolni kényszerülnek. Erről most én nem beszélek, nehogy igazságtalan legyek. Van azonban valami, ami az egész reformot és az ő helyzetmegítélésüket zavarja és ez az ő ideológiájuk. Rebesgetik, hogy ma már nem hisz benne senki, de mégis a régi recept, a Kísérlet szerint mennek a dolgok. Ebben a mostani reformban is. Vagyis a kérdések elsősorban gazdasági kérdések és megoldhatók kellő mennyiségű tőke és munka invesztálásával. Ideje volna végre tudomásul venni, hogy nem. A történelemből tudni illene, hogy hiába megy itt be ennyi és ennyi munka és pénz, amott nem jön ki semmi. Hiába ment be a Kísérletbe az államosított nagytőke, a részvények, a nagybirtokok, a gyárak, a kulákvagyonok, a kisparasztiak, a tervkölcsön, a békekölcsön, a totó- és lottójövedék, a szüléink és az általunk termelt értéktöbblet, az államkölcsönök és a külföldi adósság milliárdjai, a világgazdaság és a magyar gazdaság közti szakadék egyre mélyül. Félek, hogyha Samu bácsi betenne a Nemzeti Bank trezorjába 50 milliárd dollárt, tíz év múlva ugyanitt állnánk. Az ország ugyanis nem szódagyár: nem szénsav, víz, pedálozás és egyszerű elméletek összlete. A legcsekélyebb mértékben sem beruházás és kihozatal kérdése. Sőt, a gazdasági megoldások gazdasági téren sem előre visznek, hanem a csődbe. Azért, mert a gazdaság nem alapja a társadalom úgynevezett felépítményének: az erkölcsnek, az államéletnek, a művészetnek, a vallásnak, a családi életnek és értékrendnek. hanem egy bizonyos része, amely éppoly nélkülözhetetlen, mint a többi, akár a szervezetben a máj, a szív, az agy. A legnagyobb ostobaság volna kijelenteni, hogy a gyomor az alapja például az agynak, és így előbbre való, azzal együtt, hogy az ilyesmi tetszik azoknak, akik az emészthető élvezeteket jobban kedvelik a szellemieknél. Nóta bene, a mai orvostudomány újra tudja, hogy gyomrunk egészsége éppenséggel és elsősorban idegrendszerünk állapotától függ... Természetesen örülnék, ha a reform megvalósulna, ha az élet és munka elé tornyosuló mesterséges akadályok elhárulnának. De tisztában kell lenni azzal, hogyha a csoda és önkizsákmányolásunk fokozása folytán és adóforintjaink kamatoztatásából az ország ki is lábalna a gazdasági csődből, a válságból mégsem tudna. Azért, mert egy hibás körben vagyunk, az pedig nem vezet sehová, mert kör. Minden megoldás rossz: értékválsághoz vezet, konzumidiotizmushoz, környezeti katasztrófához, terrorizmushoz, erőszakhoz. Egyszerűen azért, mert az ember éhsége materiális szinten kielégíthetetlen. Nincs annyi pénz, hatalom, hús. bor, nő amennyivel a testi ember beérné. Nincs annyi nyugati munka, nyugati termelés, nyugati bér, amennyi... Keringhetünk még az itteni taposómalomban, vagy akár a nyugatiban, előbb-utóbb föl kell tenni a kérdést? nagyobb-c a világ ennél a köméi? Ha nagyobb, mennyivel? Merre? Miként? Hol a nyitja? Másodsorban be kell látnunk a létezés evidenciáit, hogy az emberi történet egy valóságos és változatlan értékrendhez való viszony története. Nincsen értékválság, emberválság van. Mi nem tudunk alkalmazkodni azokhoz a törvényekhez, melyeknek a fölismerése emberré tett bennünket hajdanán. Vagy nem merünk, vagy elvakult kísérletezésünkben alkudozunk ezekkel a törvényekkel. Mindenki tudja, hogy szeretet nélkül lehetetlen létezni. Evidens, hogy a beszéddel mint elvonatkoztatással együtt meg kellett jelennie a becsületnek. Becsület nélkül semmiféle közlés és kapcsolat nem lehetséges: sem üzleti, sem politikai, sem családi. Nyilvánvaló, hogy tudás nélkül az ember elvész a világban. Ahogy elveszett a törzs, amelyik nem találta föl a tüzet, úgy tűnik el az a nemzet a történelem mostani színpadáról, amelyik nem tanítja meg gyermekeit az ősök tiszteletére, szeretetre. becsületre és komputerkezelésre. Természetesen lehet másmilyen, sőt bármilyen értékrendet kifundálni és kísérletbe vonni, csak éppen nem következmények nélkül. Minden ország egészségügyi-, ökológiai-, kriminalisztikai-, kulturális helyzete, de még a pénztárkönyvei is pontosan mutatják mekkora az ottani szeretetlenségi, becstelenségi és butasági hányados. Tanulhatnánk végre például Japán, vagy az ázsiai kis tigrisek példájából, hiszen bizonyos tekintetben már mindegyik zsebre vágja nem Magyarországot, de az egész KGST-t. Ezek az országok a maguk szerkezetátalakítását nem az adóprés megszorításával, hanem például oktatási reformmal kezdték... Harmadsorban a reformot valamennyiünknek önmagunkban kell végbevinnünk. A saját személyiségünkben kell lebontani azokat az akadályokat, amelyek a szeretetünk, a tudásunk, a becsületünk útjában állnak, és magunkban kell megvalósítanunk a törvényeket, családunk, környezetünk és talán az egész magyarság javára. Amit mi magunkban nem valósítunk meg, ami nem a sorsunk, az nincsen, legföljebb üres. intellektuális játék. Befejezésül hadd idézzem Illyés Gyula csodálatos és tökéletes magyarság-definícióját: ilyen nehéz nyitott, keserűen felelősségteljes meghatározást kevés nemzet visel: magyar az, aki vállalja. Vállalni pedig cselekvést jelent, sorsot. HARANG 3
