Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-02-28 / 9. szám

Kő helyett kenyérrel... Véget ért a február. Csalókán enyhe volt, nem feledhető fekete hétfőkkel, s kurtán-furcsán távozott, mint Grósz Károly Leninvárosból. Vissza se jöjjön egy darabig. Mert ugyan ki szeretné­­tudná még egyszer duplán végigunat­kozni a pártok ismertető ötperceit. Nyolcvanszor öt percig győzködtek bennünket, hogy ők a legjobbak. Egyet­len párt akadt, amelyik elismerte, hogy nem is vágyakozhat sok szavazatra, sőt nem baj, ha nem rá adjuk voksunkat. Nekik az egészségünk a legfontosabb. Mondhatná bárki, hogy ne siessünk a meghatódással, biztosan jól jön nekik szavazatok nélkül is a cenzúrázatlan reklám. Nekik? Az ő egészségüknek? Vagy valamennyiünknek inkább? Mert azt bizonygatni aligha kell, mi teendő lenne ebben a vonatkozásban is. Mennyi vállalkozó kedv kellene egy kis változáshoz. Egyelőre még a ráverő­­kalapácsos reflexek működnek itt is: éppen Csepelen a gyáróriás területére kapott pár hónapig működési engedélyt az ország első maszek gyógy szertárosa. Még huszonhat kérvény fekszik a mi­niszterasszony asztalán, s most, hogy az elsőnekjárótévéhíradós-sajtótájékozta­­tós esemény megtörtént - megadtuk a módját - perceken belül nyithatnak a többiek is. Kisebb reklámmal, de alig­hanem nagyobb tőkével. Lehet-e pénzkérdés - kérdezte volna ezen a ponton pár évvel, sőt akár hó­nappal ezelőtt magára valamit adó pub­licista. Aki viszont nem csak valamit adott magára, az már akkor is tudta, hogy nagyon is pénz-kérdés egyénileg, de méginkább társadalmi méretekben, hogyan élünk, élhetünk, sőt, hogy med­dig. De ez már statisztika, s erről újfent az elmúlt hónap ugrik be: mégpedig az, dekádonként hogyan ál Inak egymáshoz viszonyítva a pártok, kinek nagyobb az esélye épen. Igaz, nagy vonalakban rábólinthatunk, valóban érezhető pártok térnyerése, s öbbek térvesztése. Mégis, amikor egyik-másik elemzés megfeled­kezik — vagy nagyonalúan eltekint - a nagyok közül valamelyikről, ismét csak az egészség kerül előtérbe. Például az, vajon teljesen egészséges volt-e aki ezt az egyelősdi 5-5 percet kitalálta. így ugyanis csak kitálalás lehetséges a pártok számára, sőt borogatás, hogy felfigyeljen a nagyérdemű. Ez pedig hova vezet? Igen, persze a demokrácia: minden­kinek egyenlően kell mérni. De mit és miből? Mert a végeredmény szép nagy körré kerekedik ugyan, de felületes szemlélő azt mondhatja rá: ezt isme­rem, ez a nula. Mi történt volna, ha a pártok szabad versengése során tapasz­talhatjuk meg, ki mit mond? Talán kiderült volna, ki mögött van program. Öt perchez sok minden kell, csak prog­ram nem. Az ugyanis, hogy - ha van - zavaró, mert nem fér az időbe. Kár is belekezdeni az ismertetésébe. Szegényebbek lehetnénk persze né­hány kedves elszólással: milyen bázis állhat például egy párt mögött, ha a vezetője azt mondja: sajnos voltak szervezési hiányosságaink, amelyek akadályozták a kibontakozást és bete­geskedtem is... Valóban aranyos. Csak az a kérdés, elég lesz-e ennyi a reális választáshoz, hogy olyan kormányunk legyen, amely rögtön az elején nem hagyja el az elülső „k”-t? Mert akkor könnyen odakoppinthat - van hova - aki arra jár. Mi lenne például, ha azok győznének, akik mindent megígérnek - nóta bene, akik a legtöbbet ígérik - gyakorta a legkevesebb ötlettel, tettrekészséggel. Vagy hogy a házunk táján maradjunk: mennyire lehet kereszténynek tekinteni azt a (magát annak valló) pártcsoporto­sulást, amelyik ugyan meghirdeti a bibliai jelszót, hogy kő helyett kenyér­rel, ám a kopogtatócédulákkal kapcso­latban már az egyháztörténet sötét nap­jait eleveníti fel „stílusosan”: máglyára velük. Óvatos a kérdés mi, vagy ki jönne a cédulák után, ha már úgyis kész a parázs. * * * Az egészség nagy dolog. Idővel sajnos megkopik. S akkor a kéz teszi a dolgát: pihen. A jobb kéz a boton nyugszik, ledolgozott évtizedek gyűrődéseivel. A bal kéz alig-csikket tart, mintha minden mindegy lenne már. Az ing ujja kifosz­lott, alig takar, alig mutat. Hát így né­zünk ki fáradt, nyugodt, várakozóan március elején. HALÁSZ LAJOS HARANG 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom