Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-12-01 / 25. szám
PÁL, AZ APOSTOL Shakespeare királydrámáinak izgalmával ér fel az a valamivel több, mint három évtized, amelyben a misszió nagy apostola, Pál tevékenykedett. Ha ő azt állítja magáról, hogy a Krisztus ügyéért többet tett, mint az összes apostol együttvéve, akkor ebben nem kételkedhetünk. Ő vált azzá a kiválasztott edénynyé, amely hordozta Krisztus nevét a pogányok, királyok és Izráel előtt. S ki tudja, ha nem teríti földre őt a damaszkuszi úton az Úr, minő jövendője lesz az egyháznak? Ám e titokzatos damaszkuszi úton Krisztus gyermekeinek heves, bigott üldözője megtért, s ettől fogva az üldözőből üldözött, Krisztus ellenségéből a legnagyobb apostol lett. Az ősegyház történetének bölcsőjénél, a fundamentumok lerakásánál azután ő serénykedik legbuzgóbban. Missziói munkájának, teológiájának 13 levelében történt közreadása nélkül aligha derülne fény az egyház kezdeti, gyakran bizonytalan lépéseire. Jézusnak kortársa volt. Egyidősek lehettek, bár nem találkoztak egymással. Diaszpórában, a kisázsiai Tarzusban született, ám nevelését, iskoláztatását, szigorú farizeusi képzését Gamaliel híres rabbiképzőjében, Jeruzsálemben nyerte. Az is örök rejtély marad, mi történt volna, ha Jézus és Pál összefutnak, mondjuk a templom pitvarában, s netán a Mester őt is a tanítványi csapatba szólítja. Ehelyett Krisztus halála és feltámadása után a heves ifjú minden erejével a Jézusban hívőkre vetette magát. Ekkor még Saulnak, hívták, s első megrázó élménye István megkövezése lehetett. Ebben a véres történetben Saul feladata a köntösök őrzése volt, mialatt társai halálra kövezték a mártírt. Mi mehetett végbe az ifjú Saul lelkében? Szánalom, döbbenet? Ismét egy kérdés! István kivégzése jeladás volt számára. Ekkor eszmélhetett arra, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztusnak nemcsak Jeruzsálemben bujkálnak hívei, de csapatostól élnek távoli városokban. Személyesen jelentkezett felkutatásukra és begyűjtésükre. És mint ahogyan a jeruzsálemi „nazarénusokat” üldözte, most a főtanács levelével Damaszkuszba sietett. Félelmetes tettre vállalkozott. E pillanatban a damaszkuszi nazarénusokra ugyanaz a sors várt, mint Istvánra. És ez a damaszkuszi út hozta életében a nagy fordulatot. Mert ha nem is sikerült az élő Jézussal találkoznia, itt a megdicsőült fényözöne vakította el. Hangokat is hallott: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” A jelenet megmagyarázhatatlan. Pál maga sem hajlandó nyilatkozni róla. A korinthusiaknak ennyit írt róla: „tudom, Szent Pál. Freskó az 1170-ben alapított híres monreálei apátságból hogy az ember (Pál) elragadtatott a paradicsomba és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad kibeszélnie.” Ez tehát az „út”, a megtérés, a „Pál-fordulás”, amelyet a köznyelv is jól ismer. Innentől kezdve már az üldözött egyház szolgálatában látjuk, s minden egyes reászakadt veszedelem, mintha a megtérésének lenne próbatétele. Damaszkuszban nem fogadják kitörő lelkesedéssel. Véres kezének híre megelőzte. Ám Krisztus ettől kezdve személyesen irányítja sorsát. A damaszkuszi Szent Péter kezében a Bibliával. 12. századi freskó Monreáléból. Anániásnak meg kell keresztelnie őt és a keresztség pillanatától a „kegyelemből hit által” nevű hajóra kellett szállnia. Egyszerre vált kárrá és szemétté a múlt, az Ószövetség vastörvénye, melynek szellemében üldözte a keresztényeket és felismerte, hogy Jézus véres golgotái keresztje Isten kegyelmének legfelségesebb bizonyítéka. A kereszt, amely félelmetesen botránkoztatta meg vér szerinti testvéreit, s őt magát is, most egyetlen vigasztalójává vált, s nem akar másról tudni, mint a megfeszítettről. Szabaddá vált Damaszkusz óta a bűn szolgaságától, a halál félelmétől. Jöhet bármi, életének egyetlen ereje a Krisztus lesz. Miként Mózes és Illés, valamint az Úr maga is, a pusztában készült apostoli küldetésére. Majd visszasietett Damaszkuszba. Itt azonban meg kellett tapasztalnia a kérlelhetetlen zsidó fanatizmust, amely egykor az ő lelkében is lobogott és amely mostantól fogva szüntelenül sarkában lihegett. Erős volt az összefogás ellene, még a város kapuit is bezárták. A testvéri szeretet azonban megmentette, éjnek idején kosárban eresztették le a város falán, hogy Jeruzsálembe jusson. Péterrel és a többi tanítvánnyal kívánt találkozni. Azok szeretettel fogadták, s ettől kezdve belekerült az apostolok vérkeringésébe. Engedelmeskednie kellett a nagy küldetésnek: „menjetek el széles e világra!” Pál élete Jeruzsálemben nagyobb veszélyben forgott, mint az apostoloké, vagy a jeruzsálemi keresztényeké. A hitehagyott számára nincs bocsánat, s a szent város minden erejével összefogott ellene. Ezért a tanítványok elküldték Tarzusba, szülővárosába. Mit érezhetett, amikor a Jeruzsálemtől mintegy 600 km távolra eső otthonába érkezett? Nem tudjuk. Hitében, erkölcsében megváltozott emberként jött ebbe a világkereskedelmi útvonalon fekvő városkába. S most elsősorban pogányoknak kezdte hirdetni az evangéliumot. Meglepően érzékenyen reagáltak az idegenek Pál igehirdetésére. Ezt majd később is tapasztalni fogja, hogy mint a tapló a vizet, úgy szívják magukba a pogányok az evangéliumot. Tarzusból Antiochiába sietett, ahová Barnabás - az időközben baráttá vált hittestvér - hívta. Itt nevezték Krisztus követőit először kereszténynek. És lám, mit jelentett kereszténynek lenni, amikor Antiochiában hírét vették a júdabeliek éhínségének, gyűjtést rendeztek és az adományokat Pállal és Barnabással küldték el. Egyikük sem gondolt arra, hogy tettük modell lesz, évezredekre fogja meghatározni a keresztények magatartását. HARANG 49
