Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-17 / 3. szám
A látszatmegoldások nem segítenek Az elmúl! esztendő legnagyobb egyházpolitikai változása az volt, hogy megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal. Egy történelmi korszak zárult le ezzel. Ahogy azt az egyik egyházi vezető megfogalmazta a közelmúltban: a hazai egyházak és vallásfelekezeteknek ez volt a negyvenéves „pusztai zarándoklata”. Tele nélkülözéssel. korlátozásokkal, szerény eredményekkel, lélek- és jellemsorvasztó ráhatásokkal, külső és belső ineghasonlásokkal. A hazai politikai intézményrendszer viharos gyorsaságú változása sok mindent elsöpört, így a kontroll és a korlátozás intézményesített hivatalait is. Ami azóta történt, azt jelzi azonban, hogy fújjanak bárminő friss szelek politikai és egyházpolitikai életünkben, egy intézményrendszer átalakulásaátalakítása közel sem megy olyan gyorsasággal, mint mondjuk a politikai döntés meghozatala ezek átalakításának szükségességéről. Erre utal az a bonyolult rendszer is - amelyre sokan kifejezetten gyanakvással tekintenek -, hogy az állam és az egyház, közötti kapcsolattartást jelenleg három testület, illetve intézmény tudja a magáénak. Az Országos Vallásügyi Tanács az egyik. Tagjai az egyházak, vallásfelekezetek vezetői, elnöke a miniszterelnök, ügyvezetője a művelődési miniszter, adminisztratív teendőit az Egyházpolitikai Titkárság vezetője látja el; a testület - feltehetően egyelőre - különösebben körülhatárolt szervezeti szabályzat nélkül, a miniszterelnök - tehát az állam - összehívására tartja üléseit az Országháza egyik tanácstermében, nyilvánosan, tehát a sajtó képviselőinek jelenlétében. Döntési jogkörrel nem rendelkezik. mintegy tanácsadó testületként működik a kormány mellett. A másik intézmény a már előbb említett, a minisztertanács mellett működő Egyházpolitikai Titkárság. Deklaráltan kizárólag adminisztratív intézmény, sem hatósági, sem felügyeleti jogköre nincs, feladata az állam és az egyházak közötti kapcsolattartás koordinálása, az Országos Vallásügyi Tanács adminisztratív ügyeinek ellátása, miniszterhelyettesi rangban lévő kinevezett munkatárs vezetése alatt. A harmadik intézmény a Művelődési Minisztérium, annak is egy egyházi ügyekkel foglalkozó főosztálya, amely kifejezetten ezzel a feladattal megbízott egyházi személyek révén tartja a rendszeres kapcsolatot az egyes egyházakkal és felekezetekkel, a főosztályvezető irányításával. Az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnését sok egyéb szempont mellett az a politikai felismerés tette szükségessé, hogy a jogállamiság felé haladó Magyarországon az egyházak a teljes szabadságot, autonómiát kell hogy élvezzék; nem kevesebbet, mim mondjuk egy egyesület. Az állam és az egyház szétválasztásának elvét azonban úgy látszik, nagyon sok minden árnyalja, színezi. Legfőként talán azok a történelmi adottságok és örökségek, amelyek sajátosan kelet-európaiak s ezen belül a sajátos magyar történelemben gyökereznek. Mindezeket együtt látva azt kell megállapítani, hogy tájainkon az egyházak társadalmi-politikai súlya akarva-akaratlan nagyobb, mint egy nyugati polgári demokráciában. Hozzá kell mindjárt tenni: mindez nem kevés gondot jelent maguknak az egyházaknak is, hiszen újra meg újra - különösen olyan társadalmi korszakváltások idején, mint amilyennek napjainkban is tanúi vagyunk - szemtie kell nézniük az egyház társadalmi és politikai közszereplésének ellentmondásokkal terhes kérdéskörével. Ahol az ellentmondást, a közéleti kérdések iránt eleve fogékony egyházak természetes készsége, másrészt a világi hatalommal való nem kívánatos politikai összefonóddás veszélye (olykor az ehhez való vonzódás kísértése), s ami a legfontosabb: az ettől való távolságtartás tanbeli tiltása jelenti. A politikai (egyházpolitikai) elv tehát az, amiként ezt a leendő lelkiismereti és vallásügyi törvény tervezete is értelmezi, hogy ti. az egyházak és vallásfelekezetek kapják meg a legteljesebb önállóságot. A célkitűzés tehát az állam és az egyház minél teljesebb szétválasztása. Hazai örökségeinket és adottságainkat tekintve e téren bizony sok ellentmondásos kérdéskört kell még feloldani. Nemcsak az előbb említett társadalmi és politikai közszereplés ügyére gondolok. (Nem véletlen, hogy éppen ezekben a hónapokban kezd kibontakozni egy nagyon érdekes és remélhetőleg gyümölcsöző vita a lelkészek, papok politikai közszereplésének dolgáról; a Harang egyik következő számában ezzel külön foglalkozunk majd.) Az állam és egyház(ak) szétválasztásának folyamata pénzügyi, anyagi kérdéseket is felvet: az állami támogatás, közkeletű nevén az államsegély problémáját. Ez a meglehetősen rossz ízű kifejezés bizonyos - negyven évvel ezelőtt kialakított - politikai szándékokat takar. Az államosítások során ugyanis az egyházaknak szinte egyetlen olyan intézményük sem maradt. ami korábban anyagi bázist jelentett számukra. Földjeiket, intézményeiket (iskoláikat, kórházaikat, nyomdáikat, könyv- és lapkiadó vállalkozásaikat) elvették, illetve államosították. így a puszta létük forgott kockán. Gyakorlatilag csak az emberek adományaiból éltek, akik maguk is egyre nehezebb anyagi körülmények közé kerültek. A már említett húszéves, lassú elsorvasztásos ..program" jegyében, mintegy az államosított egyházi ingatlanok és intézmények fejében az állam bizonyos apanázst juttatott az egyházaknak, amit - s itt érhető tetten a hátsó politikai szándék - államsegélynek neveztek. Tehát segélynek, nem járandóságnak. Segélynek, amit lehet adni, és lehet a folyósítását beszüntetni. Függően a segélyező tetszésétől. Ez olyan kiszolgáltatott helyzetet teremtett az akkori egyházi vezetők számára, amelynek ismerete nélkül ma aligha lehet tárgyilagosan értékelni és megítélni döntéseiket, tetteiket. Mindehhez a sok jogtalansághoz a korabeli jog - „természetesen" - kellő jogi hátteret adott. És ki gondolná, hogy negyven esztendő után. a sokat emlegetett jogállamisággá alakulásunk folyamatában éppen ez a mozzanat kerül a felszínre, nem kevés bonyodalmat okozva... Az előbb emlegetett Országos Vallásügyi Tanács legutóbbi (alakulása óta második) ülésén ugyanis az igazságügyi miniszter előterjesztett egy tervezetet a negyvenes-ötvenes években államosított egyházi ingatlanok jövőbeni sorsáról, azaz az egyházaknak történő visszaszolgáltatásának lehetőségeiről. Örvendetes, hogy ez felvetődött, hiszen az egyházaknak előbb-utóbb tisztázniuk kell azt, hogy miként tudnak anyagi hátteret teremteni intézményrendszerük felélesztéséhez, amelyre pedig a társadalomnak - egyre inkább deklarált módon is - égető szüksége van. Nos, a vita amiatt keletkezett, hogy az előterjesztett állami szemlélet szerint az egyházi ingatlanok (itt nem elsőrenden földingatlanokról, hanem épületekről, intézményekről van szó) akkori államosítása jogszerűnek tekintendő, formailag pedig nem megkérdőjelezhető, noha - hangzott a miniszter érvelése - mai szemmel nézve mindenképpen igazságtalannak minősíthető. Az akkori (tehát az igazságtalan) intézkedéseket nem lehet visszamenőleg hatálytalanítani - hangzott az érvelés mert az a jogbiztonságot sértené. A korabeli igazságtalanságokat tehát nem az ezeket előidéző intézkedések hatálytalanításával, hanem ezek érintetlenül hagyásával, azonban tartalmi módosításokkal kell orvosolni. Nos, az egyházak képviselői az egyházi ingatlanok rendezésének, azaz: az egyházak és felekezetek mai anyagi bázisa rendezésének ezt az elvi alapállását nem fogadták el. mondván: nem lehet az igazságtalanságon alapuló akkori intézkedéseket ma jogszerűnek elfogadni. Meg kell tehát találni azt a megoldást, amely ma már együtt kezelve az igazságosságot és a jogszerűséget, visszaszármaztatja az egyházaknak a korábban jogtalanul elvett jogos tulajdonukat. Az anyagiés tárgyi feltételek hiányában ugyanis nem tudnak majd eleget tenni sem a maguk elé tűzött céloknak, sem az előttük tornyosuló, megalapozott társadalmi igényeknek. A kormánynak tehát módosítania kell az egyházi ingatlanokkal kapcsolatos tervezetét. *Új és bonyolult, ugyanakkor azonban a jó kibontakozás lehetőségét magában rejtő korszak kezdődött el egyházaink életében is. az egyházpolitikában is. amint ez a tanácskozás is mutatta. Ahogy egyik egyházi résztvevő megfogalmazta: a jövőben látszatmegoldások nem segítenek. Ami igazságtalan volt. mondjuk róla ki, hogy igazságtalan volt. S ami jogszerűnek volt beállítva egykor, bár nélkülözött minden jogosságot, vonjuk le a következtetést, s vessük el. Ha jogállammá akarunk válni, nem kerülhet soha egymás mellé az igazságtalanság és jogszerűség. Esse quam videri - lenni s nem látszani - idéződik fel emlékezetemben gimnáziumi latintanárom intelme. Tehát: igazság kell és jog. Minden korábbi látszatmegoldás után ez kell hogy a mi valóságunk legyen. KOMLÓS ATTILA 32 HARANG
