Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
NÉPEKÉS VALLÁSOK egyfajta hiedelemrendszer, melynek nincsenek tételes tanításai, szertartásai.) A sintóhoz való idomulás egyben azt is jelentette, hogy a buddhizmus Japánban fokozatosan nemzeti jelleget öltött, éppúgy alkalmazkodva a helyi vallásokhoz, mint Kínában vagy Tibetben. Az első buddhista kolostorokat Kínából jött szerzetesek alapították, ám idővel egyre több japán is tagja lett a közösségeknek. Az új hívek közül sokan zarándokoltak Kínába és Indiába, látogattak meg híres kolostorokat, mestereket. A 8. századra már hat buddhista szekta működött Japánban. Fő kolostoraik az akkori főváros, Nára közelében álltak, a szerzetesek az udvar és a nemesség kegyét élvezték. Ami azt is jelentette, hogy sokan közülük a császár és a vezető családok tanácsadói lettek, vagyis komolyan beavatkoztak a politikai küzdelmekbe is. A 12. század végén egy Eiszai nevű buddhista szerzetes Kínában járva megismerkedett a Csan tanaival és hazatérve megalapította az első Csan - vagyis japánul Zen - kolostort. Eiszai a szekta „hirtelen út” (Rinzai) ágát követte, míg egyik tanítványa, Dógen (1200-1253) az „ülve elmélkedést” (Szótó) tartotta célravezetőnek. Vagyis a két alapirányzat hamarosan ismert lett Japánban, de itt is további ágakra szakadtak, bár a legtöbben a Rinzai valamelyik irányzatát követték. Míg Kínában a Csan fénykorában is a háttérben maradt, a Zen Japánban a buddhizmus vezető irányzata lett, s ezt mindvégig meg tudta őrizni, csak a japán középkor polgárháborús időszakában szorult némileg háttérbe. Vezető irányzattá válása mögött szemléletbeli változást kell keresni: követői itt nem törekedtek a társadalomból való kivonulásra, hanem igencsak aktív szerepet vállaltak több területen is. Ennek nem mond az sem ellent, hogy a Zen megőrizte kolostori vallás jellegét, vagyis nem vált - nem is válhatott - népvallássá. A kolos-Zen szerzetes szent szövegeket ír vékony falemezekre. Íróeszközei a puha, hosszú sörtéjű ecset, a dörzskő, melyen a szilárd tusrudat víz segitségével föloldja tori élet rendje Kínából hagyományozódott. Szigorú napirendjükben fontos szerep jutott a munkának, a meditációnak, nem tartottak szertartásokat, sőt formálisan az írásbeliség megvetését is átvették - egyik kóanjuk szerint a szutrák olvasása annyit segít, mint vaknak a lámpás-, aminek persze gyakorlatuk igencsak ellent mondott. A kolostorokat Japánban is fölkeresték a hétköznapokból menekülő világiak, akik közül azonban csak kevesek lettek szerzetesek. A kolostorokba való felvételt a szigetországban talán még szigorúbban szabályozták: a szerzetesek itt is számtalan kedvezményt kaptak, márpedig szükség volt dolgozó - és hadakozó - kézre. A polgárháború idején gyakran maguk a szerzetesek is harcolni kényszerültek, ezért aztán népszerűek lettek köreikben olyan „sportok”, mint a birkózás, a vívás, az íjazás. A Zen követői lehetőség szerint kivonták magukat a harcokból, ám a sportokat maguk is űzték, némileg leegyszerűsítve: mint gyakorlatokat a meditációhoz szükséges mind tökéletesebb koncentrálóképesség kialakításához. A Zen és a japán kultúra Hogy a Zen a japán kultúra alakításában végül is olyan fontos szerepet játszott, az mindenekelőtt követői aktív alkotótevékenységének volt köszönhető. (Ez látszólag ellentmondásban van a szekta alapvető eszméjével, mely a passzivitást, a szemlélődést - a taoizmushoz hasonlóan - a nem-cselekvést hirdette. Ez azonban nem zárta ki azt, hogy a szerzetesek maguk is dolgozzanak vagy egyéb tevékenységet folytassanak.) Olyan példákat lehet itt említeni, mint Japán „közoktatása”, mely a 14-től a 19. századig a Zen kolostorokhoz kapcsolódott. Ázsiában példátlan: a legszélesebb néprétegeknek tanították meg az írás-olvasás alapjait, de nagyobb kolostorokban alaposabb és részletesebb ismereteket is kaphattak a tanulók. Természetesen Zen szerzetesek készítették az első tankönyveket. Nem jelentéktelen az a hatás sem, melyet közvetve — szellemiségével - és közvetlenül az írásbeli kultúra egészére gyakorolt. Zen kolostorok gyűjtötték egybe és őrizték meg a kínai - de nem csak a buddhista - kultúra számos jelentős alkotását, emellett maguk is fordítottak szent szövegeket és állítottak össze szöveggyűjteményeket, írtak szektatörténeti munkákat. Persze tanulmányozták is a szent iratokat, mégha olykor igen sajátos módon: bevett gyakorlat volt a „szutrapörgetés”, amikor csak a könyv első és utolsó lapjait olvasták el, a többit egyszerűen átpörgették olybá véve, hogy ezzel el is van olvasva a könyv. A közvetlen a vallással kapcsolatos írásbeliségen túl az irodalom más területeire is hatást gyakorolt a Zen. így létrejött költészete, melyet elsősorban a haiku műfajával azonosítanak. (Ez egy 17 szótagból álló, egyetlen rímpárra épülő, rendszerint három soros versforma, mely tartalmilag egyszerű költői megállapítás, történet és leírás nélkül.) Ugyancsak szoros kapcsolat mutatható ki a népi színjátékból kialakult „no” színház és a Zen között is: a 14. századtól a műfaj témái és szerzői jelentős mértékben kötődtek a szektához. A következő terület, amelyre a Zen befolyást gyakorolt, az ábrázolóművészetek. Kínában a Csuknak nem volt jelentős képzőművészete, ezzel szemben Japánban valódi Zen-festészet és -szobrászat alakult ki, mely a szekta nevesebb mestereit, különc, furcsa figuráit - bővelkedtek bennük a kolostorok - ábrázolta, továbbá illusztrálta a Zen mondókat és kóanokat. A festészet területén örökbecsű művek keletkeztek a tan hatására, külön is említést érdemelnek a tájábrázolások. A fentieken túl még három kulturális területet szoktak a Zennel szorosabb összefüggésbe hozni - indokoltan, bár történetileg nem mindig pontosan: ezek a kertművészet, a virágrendezés és a teaszertartás. Ez utóbbi sajátosan japán jelenség, melynek lényege: a serkentő ital aprólékosan szabályozott módon történő fogyasztása úgy, hogy minden egyes momentummal 48 HARANG
