Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
NÉPEK ÉS VALLÁSOK a Úgy tartja a hagyomány TM hogy az Észak-Indiában élt Sziddharta nevű királyfi (i. e. 560-480) 36 éves korában egy fügefa alatt állva hirtelen megértette az élet rejtélyét, megoldotta a nagy titkot, „megvilágosodott”: az élet olyan szenvedés, melynek véget sem lehet vetni, mert halálunk után valamilyen formában újjászületünk és így folytatódnak szenvedéseink. Csak akkor szabadulhatunk meg végleg tőlük, s juthatunk el a „nirvánába”, a tökéletes lelki mozdulatlanságba, a legmagasabb boldogság állapotába, ha végképp sikerül legyőzni a szenvedést és a halált, vagyis ha kioltjuk vágyainkat. E felismeréstől kezdve Buddha lett a neve, s terjeszteni kezdte tanait egészen 80 éves korában bekövetkezett haláláig. Követői tanításait később többféleképpen értelmezték, magyarázták, s így a buddhizmusnak több ága alakult ki. Ezek egy része eltűnt az idők során, több viszont máig megőrizte hatását. így a buddhizmus egyik legjelentősebb irányzata, a Zen is, melynek napjainkban is több millió híve van főleg Japánban, de igen nagy az érdeklődés iránta a nyugati országokban is, főképp Amerikában, aminek persze tagadhatatlanul egyfajta divat jellege is van. Könyvtárnyi tanulmány, szöveggyűjtemény, album próbálja ott különös tanításának lényegét megmagyarázni, tisztában léve az alapvető ellentmondással, hogy a Zent nem érteni kell és nem is lehet igazán megmagyarázni, mert eredendően nem az értelemre hat. A Zen szülőföldje- Kína Jóllehet a buddhizmusnak ezt az ágát szerte a világon a japán nevén (Zen) ismerik, eredetileg nem Japánban, nem is a buddhizmus szülőföldjén, Indiában, hanem Kínában alakult ki, több mint ezer évvel Buddha halála után. (A japán név a kínaira - Csan -, Mottó: Tudod, miképp szól két tenyér, ha tapsol. Miként szól vajon egy tenyér, ha tapsol. (Zen kóan) A ZEN az pedig a szanszkrit „dhjáná” szóra vezethető vissza, mely elmélkedést, szemlélődést jelent. Fontos azonban megjegyezni, hogy az elnevezés önmagában még nem különíti el a Zent a buddhizmus többi ágától, mert az elmélkedés módszere szinte mindegyikre jellemző.) A Csan - ha Kínáról van szó, e nevét használjuk - keletkezésekor a buddhizmus már mintegy 500 éve ismert volt Kínában. (A buddhizmus még Indiában, Buddha halála után két fő ágra szakadt. Az egyik a hinájána - „kis kocsi”-ág főképp Délkelet-Ázsiában terjedt el, míg a másik, a mahájána - „nagy kocsi”-ág Északra, így Kínába, Koreába és Japánba jutott el. Az előbbi tipikusan szerzetesi vallás, s csak egy szűk kör számára teszi lehetővé a nirvánaba jutást, míg a másik valódi tömegvallássá vált. Persze ennek is vannak szerzetesei, de tanítása szerint a nirvánába bárki bejuthat.) Az i. e. 2. századtól egyre több buddhista közösség alakult ki Kínában. Ezek többnyire taoista kolostorokban kaptak helyet és tanaik terjesztése mellett főképp szent irataik fordításával foglalkoztak. A buddhizmus gyors terjedésének csak néhány császár próbált gátat vetni, többségük azonban megtűrte, sőt olyanok is akadtak, akik egyenesen államvallássá akarták tenni. S bár próbálkozásaik nem jártak sikerrel, a buddhizmus mégis Kína harmadik legfontosabb vallása lett a konfucianizmus és a taoizmus mellett. Nevezték e három nagy vallást az „igaz tanítás három lábon álló edényének”. Különös - vagy talán nem is annyira különös -, a buddhizmusnak nem annyira az olykor igencsak véres üldözések ártottak Kínában, hanem éppen a hatalomhoz való szorosabb kapcsolódás lehetősége. Hisz eredetileg éppen a két korábbi államvallás el-Zen szerzetesjelölt meditációja egy japáni kolostorban ► HARANG 45