Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
A7 Fl FT FAI AI mmfc* Lm lm Im I I flLi^l Jakab Ildikó vagyok, 1971. február 21-én születtem. Születésem után közvetlenül agyvérzést kaptam, azóta mozgássérült vagyok. Szüleim nehezen nyugodtak bele, hogy egy mozgássérült életét éljem. Először a Villányi Úti Mozgássérültek Intézetébe kerültem, ott megtanítottak járni. Ezután a Villányi úton több műtétet hajtottak végre rajtam. Innen a Kútvölgyi útra kerültem, ott a gyógytornásztól sokat tanultam. Sohasem hittem magamról, hogy tökéletesen fogok járni. A lehetőségeimhez képest megpróbáltam kitágítani a mozgásteremet. Mindig azt szerettem volna, ha az emberek úgy fogadnak el és olyannak, aki vagyok. Arról, hogy láthatólag sérültek vagyunk, nem mi tehetünk. Ugyanolyan életet szeretnénk élni, mint bárki más ebben a világban. Sokan megpróbáltak segíteni, de gyakran ennek éppen az ellenkezője történik. Szeretném, ha az emberek nem hátrányos megkülönböztetéssel viseltetnének egymás iránt, hanem segítenének embertársaikon. Az elmúlt időszakban mi, mozgássérültek is falakat vontunk magunk köré - ez persze a saját hibánk is -, így kizártuk azoknak a segítségét, akikben a jó szándék megvolt. A falak lebontása nem könnyű feladat. Ennek a folyamatnak évek, talán évtizedek kellenek. Nem hiszem, hogy a magyarországi változások kedveznének a mozgássérülteknek. Kétoldalú ez a dolog, nekünk is erőfeszítéseket kellene tennünk. Nem hiszem, hogy ennek az országnak annyi fölösleges embere van, hogy ne lenne szüksége a mozgássérültekre, akik ki vannak éhezve a lehetőségekre, hogy ne csak egymás között éljenek, hanem várják azt, hogy egy kis segítséggel a társadalomba beilleszkedjenek. Annyi a megválaszolatlan kérdés, hogy ez már az elviselhetőség határát súrolja, de nem szabad feladni, nem lehet meghátrálni. Istenben legyünk bizalommal és szeretettel. Egy lelki atyától olyan mércét és lelki töltést kaptam, amit azóta sehol máshol. Ő tanított arra, hogy minden embernek legyen egy szeretettel teli zsákocskája, melyből tud adni másoknak is. 1956-ban születtem Székesfehérváron. Hárman voltunk testvérek, de öcsém fiatalon meghalt, másik testvérem még otthon lakik. Én négy és fél éves koromban kerültem el hazulról egy gyermekotthonba, Ásotthalmára. 1969-ben átkerültem Szegedre egy hasonló otthonba, ahol már tanulni is lehetett. 1979-től Budapesten élek, a Marczibányi Téri Mozgássérültek Intézetében. Itt dolgozni kezdtem, és mellette 1980-ban befejeztem az általános iskolát. 1983 novemberéig elég kedvtelen és nyugtalan volt az életem. November 24-e (csütörtök) egy emlékezetes nap életemben. Akkor ismertem meg az Úr Jézust, egy gyülekezeti bibliaórán. Néhány hét telt el, amíg megértettem. hogy mi is történt velem. Az első pillanatokban ugyanis testem, lelkem tiltakozott a gyökeres változás ellen, de amikor Isten személyes szavát nyilvánította ki irántam, akkor éreztem igazán a szeretetét. Ezután megváltozott az egész életem és gondolkodásom, mivel Ővele élek. Járok a gyülekezetbe, istentiszteletre és ifjúsági bibliaórákra. Nagyon hálás vagyok, hogy Isten az életemet így elrendezte, de ha eszembe jutnak az elvesztett esztendők, amikor nem ismertem Jézust, még most is fájdalom tölt el. Mégis, azért már alapjában véve vidám vagyok, sokat nevetek. Ha Isten megengedi, hogy eljuthatok egy csendes napra, kirándulásra, vagy nyári csendes hétre a gyülekezet társaságában, az mindig különlegesen nagy örömöt jelent számomra. 1985. október 13-án, már felnőtt fejjel kereszteltek meg és két évvei később konfirmáltam. Önmagam ellátása egy picit több időt vesz igénybe, mint ahogy szeretném, de amikor csak időm van rá, az Igét szeretem olvasni. Vidám és derűs ember vagyok, azt nem mondom, hogy a komolyságot nem ismerem, de az emberek arcára tudok egy kis mosolyt csalni, mert ebben a szétszórt világban mindenki szeretetre és megértésre vágyik. GÁLFI JUDIT 28 HARANG Fotózta és lejegyezte: Horváth Balázs
