Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
„SÁTOROS ÜNNEP” Ezen a néven ismerik nálunk a legtöbben - sok nem zsidó ember is - azt az ünnepet, amely az Engesztelő nap után következik vallási naptárunkban. A magyar elnevezés fedi az eredeti héber nevét az ünnepnek: Szukajsz vagy Szűköt = Sátrak. A Soa (vészkorszak) előtt számos sátor volt látható országszerte Magyarországon, városokban, falvakban egyaránt. Már a Jóm kipuri böjt után mindjárt hozzáláttak a chászid vidékeken a sátor felállításához, hogy halmozzák a „micvókat”, a tórái parancsok végrehajtását. A sátor belső részét igyekeztek mindenütt a legszebben feldíszíteni. Ez legnagyobb részt a gyerekek munkája volt. Lampionokat, színes papírból készített díszeket, Dávid-csillagokat, diót, szőlőt aggatnak fel a sátor falára és tetejére. Az ünnep eredete a mezőgazdasággal volt kapcsolatban, ahogy ezt Mózes ötödik könyvének 16. fejezetében olvashatjuk: „Hét napig ünnepeld a sátrak ünnepét, amikor már betakarítottad termésedet a szérűdből és présházadból.” De „Betakarítás ünnepének” (héberül: Hág Háászif) is nevezik ezeket a napokat Szentírásunkban. Mindenképpen örömünnep, ahogy az erre az alkalomra kijelölt imákban emlegetik Zömán Szimháténu (örömünk ideje). Az ünnep jellege az évezredek folyamán kissé átalakult. Korunkban már a történelmi rész áll az előtérben. Tehát a pusztai vándorlás idejére utal, amikor az Egyiptomból kivonult nép a sivatagban ilyen hajlékokban volt kénytelen meghúzódni a természet viszontagságaival szemben. Ezért előírás, hogy a sátorban kell étkezni és aludni is, hogy az utódok érezzék az ősök életének körülményeit. Ez alól csak az eső menti fel a hívőt. A sátor készítésének pontos szabályai vannak. Lényeges, hogy nyílt helyen, szilárdan álljon, a szél ne ronthassa le, fedelét nádból kell készíteni: nem szabad olyan sűrűn rakni a tetejére, hogy a csillagokat esténként ne lehessen látni az égen, és olyan ritkán sem, hogy tenyérnyi széles üres helyek legyenek, nehogy több legyen benne a napfény, mint az árnyék. Az ünnep vidám jellege miatt - amit csak fokoz, hogy a tíz bűnbánó nap befejeződése után röviddel köszönt be - ugratni is szokták egymást az emberek. Helyenként különböző szokások alakultak ki. A sátordíszítési munkák folyamán, pl. hallottam olyan szokásról, hogy gyereket beküldtek a szomszédba „szuko ollóért”. A szomszéd, aki már tudta a szerepét, azt mondta a gyereknek, „várjál fiacskám, megnézem a konyhában”. Majd visszajött és sajnálkozva közölte, hogy nem találta. Közben megsimogatja a gyerek arcát. A mit sem sejtő kisfiún aztán jót nevettek, mert a simogatás ürügyén a szomszéd jól bekente korommal. Ezt persze mindig csak kisgyerekkel lehetett megcsinálni, mert az idősebbek már ismerték a heccet. A Sátoros ünnep másik jellemzője a növénycsokor. Ez négyféléből áll: pálmaágból, mirtuszból, fűzfából és a különálló citrusz gyümölcsből, amit „eszrog”-nak neveznek héberül. Ezt a csokrot bizonyos imáknál tartják a kézben. (Lásd képünket.) Az őszi zsidóünnepek sorát, amely újévvel kezdődik, két különleges nap zárja le. Tulajdonképpen még Szukothoz tartoznak, mégis külön számítják őket. A Szűköt maga ugyanis 7 napból áll, aminek első két napja teljes ünnep és 5 napja félünnep. A nyolcadik nap a záróünnep (héberül: Sömini Áceresz). Ennek az esőért való fohász adja meg a jelentőségét. A kilencedik nap pedig a Tóra öröme (héberül: Szimchát Torá). Ekkor fejezik be az éves Tóra-olvasási ciklust. Mózes 5 könyvét ugyanis 1 év alatt végigolvassák a zsinagógákban. Minden szombat délelőtt egy-egy hetiszakaszt. Aznap, amikor a végéhez érnek, azonnal újrakezdik az első könyvet, mintegy jelképezve az örök körforgást. DOMÁN ISTVÁN 6 HARANG