Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
A karácsonyi asztal Termőág a karácsonyi asztal felett Bódi József né felvételei Régen íratlan törvény volt, hogy az esti harangszó után asztalhoz ült az egész család. A családfőnek gondja volt arra, hogy addig ellássa az állatokat, a gazdasszony is megterítette az asztalt, és lehetőleg mindent a keze ügyébe tett, mert a hagyomány szerint tilos volt az asztaltól felállnia, különben az új évben nem lesznek jó ülők a kotlósai. Hogy a tyúkok kedvéért Ultek-e nyugton, vagy azért, mert végre egyszer megtehették, hadd ne döntsem el. Az ételt a nagyobbak szolgálták fel, bár aminek az asztalon kellett lenni karácsonykor, az ott is volt. Legelőször is az ünnepi abrosz: rendszerint díszesebb fehér szőttes, amit középen - tekintve, hogy két részből varrták össze - szőtt vagy hímzett csíkminta fogott egybe. Általában két abroszt terítettek fel, egymás fölé, mégpedig úgy, hogy a két középső csík merőlegesen legyen, és így keresztet formázzon. Ezeket az abroszokat csak karácsonykor használták és nagy becsben tartották. Mondhatni általános volt a gyógyító erejébe vetett hit. Sok helyen nem is ettek rajta, evés közben felhajtották, mert úgy tartották, ha kimossák, elvész a varázsereje. Számos vidéken vetőabrosznak használták, hogy bő termés legyen. A rákerült morzsákat, minden kis hulladékot zacskóba gyűjtöttek, s a betegeket ezen füstölték. A füstölést karácsonyi morzsával kitűnő orvosságnak tartották rontás, szemmel verés ellen, ember és jószág esetében egyaránt. Az is szokásban volt, hogy a karácsonyi morzsával, kenyérdarabkával, megetették a madarakat, a csontokkal a kutyát, macskát, hogy mindenkinek ünnep legyen az ünnep, és biztosítva legyen minden aprójószág egészsége. Nem tudom, kell-e, szabad-e mondanom, mennyivel bensőségesebb lehetett az ünnep így, mint a mai pénzes ajándékvilágban. A fehér abroszra asztaldísznek oda tették a Luca-búzát, amit Luca-naptól csíráztattak, vagy a Borbála-napi, kirügyezett cseresznyefaágat. Ez is afféle bőségvarázslás volt. Magyar vidéken inkább szakajtóban, az asztal alá tették a karácsonyi szalmát, emlékeztetőül, hogy a kis Jézus azon aludt, a keleti keresztények viszont a szalmát az asztalra tették, mi több, az egész szobát beszórták szalmával, és rendszerint éjszaka azon aludt a család. Többféle termény magvát rakták egy tálra, ezt aztán az ünnep múltán a jószágnak adták, hogy egészséges legyen. A gyertya mellett az asztalon volt még egy gyümölcsöstál, amiben almának, diónak legalább lennie kellett. Az almát a családfő annyi részre vágta, ahányan voltak, és együtt fogyasztották el azzal a gondolattal, hogy ha valamelyikük távol kerül a családtól bárhonnan is hazataláljon. Mint a mesében! Az almával jósoltak is: akinek félbevágott mag jutott, azt - vélték — betegség környékezi. A férges dió közeli halált jelentett. Felsorolni is sok, mi minden volt ezen az asztalon: A sóról az a hiedelem járta, hogy alkalmas a tehenek, méhek megvarázslására. A fokhagyma gyógyító erőt nyer, a méz a torokfájás hathatós gyógyszere lesz. A bors férfiasabbá teszi a gúnárt. A kenyeret és a kalácsot az asztalon hagyták újévig vagy vízkeresztig, hogy a karácsony éjjelén oda látogató angyal, más elbeszélés szerint a kis Jézus vagy a hazajáró halottak ennivalót találjanak. Elmaradhatatlan étel volt a mák - mákosguba vagy kalács formájában -, mert bőséget jegyzett. Ugyanígy a bab és a lencse. A karácsonyi menüben különösen keveredtek a szegényes, bojtos ételek, és a sokfogásos étrend kellékei. Úgy gondolták, hogy sokat, sokfélét kell enni. Innen a karácsony archaikus neve: a bővedeste. A hal egyértelműen Krisztus szimbóluma, emellett azonban a halpénzhez korábbi bőségvarázslási értelem is tapad. Volt, ahol ostyát sütöttek, a templomban megszenteltették, és ezt szétosztották, mint az almát a családtagok között. Régen — talán a szegénység miatt is — az ajándékozásnak nem volt olyan kultusza, mint manapság, amikor is szinte mindent háttérbe szorít. Vacsora után az éjféli miséig sok helyen együtt maradt a család. Társasjátékoztak, a nagyobbak -főleg az eladó lányok - jósoltak. Például a már említett karácsonyi morzsával. Kivitték a madaraknak, s amerre elhordta a szél, abból az irányból remélték a jövendőíbelit. Volt, ahol ólmot öntöttek, s az ólom alakjából következtettek a jövőbeli eseményekre, vagy a férjjelöltre, a lánykák, akiknek az esze erre járt. Másutt beszélgettek vagy karácsonyi dalokat énekeltek, múlatták az időt az éjféli miséig, amire az is elment, aki egyébként nem volt templomba járó, hiszen ott együtt ünnepelt az egész közösség. Végigpillantva a karácsonyi ünnepkör ezernyi ágabogán, a mai ember talán azt mondja: mennyi csacskaság! - de én a néprajzos elfogultságával hozzátenném, mennyi tisztaság és hit. Lélekben, az apróságok szeretetében, nekem úgy tűnik, elszegényedtünk. Mintha az ünnepünkből épp az ünnep hiányozna, amin talán épp itt, és most, a gyertyagyújtáskor lehetne eltűnődni. HARANG 71
