Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
A Tfuna vöíflyébm Ú tiélmény-töredéke Moldvából Megérkezvén - a biztonság kedvéért - a falu széliben lakó Sz. M.-ékhoz, bár A.ékat kívántam felkeresni. A K.-ban „ülő” A.-ék azonban 5 perces járásra vannak a buszmegállótól, s addigra a busz utasai csak „gyérecskén” fogynak; tehát feltűnhet másoknak is a vendégjárás. Továbbá, bár A.-ék „hírt kaptak” jövetelemről, kérdéses volt, hogy vajon 10 év körüli fiuk otthon tudott-e maradni fogadásomra, vagy neki is a mezőre kellett mennie. A kollektíva nagy hatalom, s a népet ilyenkor „hajtják aratni”, napi 30-40 „frankéit” (lejért). A télen már jártam Sz.-éknél, s azon az ösvényen, melyen unokájuk elvezetett volt, most is szerencsésen megleltem házukat. Nem volt otthon senki. Haragos kutyájukat alig bírtam csendességre. Nem volt tanácsos a kapujukban várakoznom, hiszen a házuk előtti kúthoz vízért jártak a környékbeliek. Miután a kapu zárját ügyeskedve kioldottam, a nyári „bukateriájuk” mellett telepedtem le. Körbejártam az „ógradát”, s mikor a kertből tértem vissza, akkor nyílt a kapu s jött haza a háziasszony. „Néni Kati” köszöntésemre igencsak megrettent, s „Kicsoda maga?!” kérdése félelemmel volt teli; de a következő pillanatban már nem győzött Istennek hálát adni, hogy akit annyira vártak, végre megérkezett. Folyvást beszélt, hogy mi történt egy fél év alatt házuk táján ... „Bácsi M.” csak késő este jött meg a munkából, s én megbeszélés szerint este 8 órára A.-ékhoz mentem. Csak „feleségét” találtam „hon”; éppen a disznópajtát takarította. (Házasoknál mindkét fél feleség, s az egybekelésre is van egy szép szavuk; „elvevődtünk”) Ahogy meglátott, örömében elhányta a kezében levő szerszámot, s ölelve köszöntött. Előbb fiuk, majd kicsit későbbet felesége érkezett haza. A „8 kiászát bevégzett” fiúcska mámijának segít a mezőn, mivel annak egészségét is kikezdte a szüntelen robotolás. Az édesanya ifjú leánykora óta mezei munkához edzett s 16 évesen eladódott. Az életrendről annyit, hogy reggel „négy s félkor” itt az asszonynak is fel kell kelni, s este 11-kor tud lenyugodni. Dolgozni messzi vidékekre is hordják őket teherautón, illetve többnyire traktor húzta pótkocsin. Most az aratógépek után a kalászokat gyűjtik össze. Vacsorára „bácsi M.” is beállított, s együtt beszélgettünk, míg a „morzsa máiét” elfogyasztottuk. Egy percre a szomszéd B.-ék is beköszöntek, de siettünk mindannyian nyugovóra térni. „Bácsi M.”-val együtt mentem haza hozzájuk - ezúttal éjszaka az utcán. Másnap csütörtökön délelőtt T. lányuk látogatott haza, délután pedig M. bácsi társaságában a falu fölött őrködő dombokra mentünk... Kettesben, fenn a dombon igencsak megeresztette nyelvét. Kibeszélte a szívét, lelkét. Ő egy igen nagy becsben tartott, eszes ember, akinek szavára az idegen vezetőség is hallgat, s a nép előtt is van tekintélye. Moldovában 50 év múlva (amikor e generáció kihal), nem lesz magyar beszéd - jósolta. Igen visszataszítónak, nyomorúságosnak tartja a romániai állapotot, ahol az átlagembernek csak keserűség, szenvedés jut. Véleménye szerint az országban ez az állapot csak külső hatalom beavatkozásával, hatalomra jutásával változhat meg. Barangolásunk közben egészen kicsiny (oskolába még nem járó) gyermek-„csokrokval” is találkoztunk, akik gomba után kutattak. Csöppnyi mezítelen lábaikat majd lejárják, míg egy-két gombára ráakadnak, hisz erre az ingyen eledelre vadászik az egész falu. Szemeikből árad a melegség s az alázatosság ... Elszórt forintjainkból micsoda „bukuriját” adhatnánk nekik! De más világ ez itt, s „esmét” más a világ a Duna-Tisza tája - bár a távolság csak 7-800 kilométernyi -, más itt az erkölcs, mint minálunk. Mert ugyan melyik katrincás lány, vagy asszony tartaná erkölcsösnek időt szakítani egy kis napozásra? S nálunk milyen szórakozásnál, üdülésnél kezdődik az erkölcsi gát?! Még a legkiválóbbjaink is, mondjuk, Ausztriát választják, hogy szabadságukat s megtakarított valutájukat ott éljék fel. Egy Szeret menti falusi ifjú vasárnap esti szórakozása a „tanácsolás” s „menegetés Pretyinjeivel” a falu központjában, s ritkán - amikor van a kultúrháznál muzsika - tánc, esetleg film; de az esti vecsemyén s misén ott a helye, hogy a felnőtt lakossággal együtt hálát adjon „a Zistennek”, hogy „jól menen” — hisz Bákóban még két kenyeret „es” adnak napjában. (Azaz, majdnem egy kiló kenyeret.) Tiszta szívvel kérik az Atyát, hogy rendelje ki számukra a mindennapi kenyeret s hogy; „csak rosszabb ne legyen”. Harminc-negyven évvel ezelőtt kenyeret itt csak karácsonykor s húsvétkor ettek. A mai Magyarország átlagembere sokat megenged magának, s keveset ad még vér szerinti testvérének is. Sok mindennel elfoglalja magát, de az énjével alig törődik. Nem fáj neki, hogy erőszakosan asszimilálják az ország határain kívül élő magyarokat. Hisz az ő bajuk - gondolja, s fel sem merül az a gondolat benne, hogy rá, vagy fiára is e sors vár. Nem fáj neki, mert ha fájna, idejét, pénzét áldozná arra, hogy szolidáris legyen elnyomott, szenvedő testvérével, akinek Isten adta joga, hogy nyelvében, szokásában, emberhez méltó módon (s nem lelket törő megaláztatásban) éljen. Világunkban bármennyire is korlátozva van az emberi jogok védelme; s a vesztes háborúk után bármennyire is figyelmen kívül hagyták a magyar panaszt, csakis rajtunk áll, hogy barátságunkkal fenntartsuk az elszigeteltségben élő magyarságot. mely a nemzet harmadrésze. S e törekvés nem irányul más népek ellen, hisz csak azt kívánjuk elérni, hogy aki magyar szeretne maradni, annak ehhez lehetősége is legyen. Gondolom, az is természetes, hogy számunkra a magyarok baja a legégetőbb, hisz ebből a közösségből vagyunk; ennek szavát értjük legjobban, s adottságaink miatt ezzel a közösséggel tudunk legjobban azonosulni. 14 HARANG
