Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám
Kié a föld? (. rész) Kié a föld? - Azé, aki megműveli — vágná rá gondolkodás nélkül felnőtt és kisdiák, paraszt és ipari munkás, hiszen a kérdésben benne van a válasz, egyszerűen, közérthetően. De az évszázadok más és más válaszokat fogalmaztak, ám igazi, megnyugtató döntés máig sincs a perben, mely a földért folyt és folyik, és amelyben a végső szót minden bizonnyal maga a földműves mondja ki. A magyar paraszt ősi vágya, kötődése a földhöz közismert. A föld mindenkoron központi kérdés volt, a politika fontos eszköze a parasztság gúzsbakötésére, a remények felvillantására, lelkesítésre, becsapásra. De a politika „kicsi láng, nagy füst” -, mondotta a magyar irodalom szegedi kubikosa, Móra Ferenc, aki parasztnak született, és bár életében múzeumot igazgatott, a szegedi tanyavilág kiváló ismerője volt, és szívében lelkében holtáig megmaradt parasztnak. A parasztra, rásütötték a bélyeget, hogy földéhes és a földért mindenre képes lenne, házasodni, ölni, forradalmat csinálni.- Ezeréves por -, így beszéltek a földkérdésről sokáig. És bár valóban a magyar parasztság sorskérdéséről van szó, ezer évet emlegetni túlzás, csakúgy, mint a parasztság föld utáni vágyát egy kisebb nagyobb megművelhető területre egyszerűsíteni. Hiszen történelmi tények bizonyítják, hogy Budai Nagy Antal és Dózsa népe a szabadság reményében állt Rákóczi és Kossuth zászlaja alá. A földszerzésben nem elsősorban valamiféle birtoklási vágy testesült meg, bár a tét mindig a föld birtoklása volt; a cél végül is az általa remélt szabadság, biztonság, s a felemelkedés lett. Az első világháborút megelőzően Magyarország tipikus keleteurópai agrárország volt. Kis számú nagybirtok, hatalmas területen, középbirtok szinte semmi, és sok törpebirtok - vagyis rendkívül kedvezőtlen birtokmegoszlás. Már 1914-ben felmerült, hogy ezen változtatva a frontról hazatért katonáknak földet kellene adni, de a háború alatt nem történt semmi. A földkérdés megoldása áthúzódott történelmünk következő időszakára. A földosztó törvény kidolgozására 1918-ban a köztársasági kormánynak nem volt ideje. A falvakban nőtt a feszültség, országszerte földfoglalások voltak. A Tanácsköztársaság híres, „Mindenkihez” szóló kiáltványa kimondta, hogy a proletárállam a földreformot a szocialista termelőszövetkezetek megalakításával valósítja meg, nem pedig a törpebirtokok szaporításával. Elmaradt tehát a várva várt földosztás, helyette termelőszövetkezetek alakítását kezdték meg. Miután a legtöbb környező országban 1918 után földreform volt, a' földkérdés megoldását nálunk sem lehetett többé elodázni. Maguk a földbirtokosok is sürgettek valamiféle reformot a földbirtok megfelelőbb megoszlása érdekében. De az 1920-as törvény nem célozta a történelmileg kialakult birtokviszonyok gyökeres átalakítását, csupán a földszerzést igyekezett megkönnyíteni. Földet nem kellett, csak lehetett adni a hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek, hadiárváknak, de sem ez, sem a későbbi 1922-es és 1924-es módosítások nem hoztak valódi megoldást és megnyugvást sem. Az 1930-as évek elején a földreform csődje világossá vált. A legnagyobb baj az volt, hogy nem érte el a nép és a föld arányosabb területi megoszlását. Érthető, hogy 1945-ben az egyik legsürgetőbb kérdés a földügy igazságos rendezése volt. A kormány Debrecenben kiadta a 600/1945. M. E. sz. rendeletet és az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalkotta a földreformról szóló 1945. VI. törvénycikket. (Március 15-e emlékezetes dátum, a földreformrendelet megjelenésének időpontja.) Két év alatt csaknem 5 millió 600 ezer kát. hold kiterjedésű földingatlan tulajdonjogát változtatták meg. 650 ezer család vált nincstelenből birtokos paraszttá. Ez, a családtagokat is ideszámítva, egyenlő volt a 12 HARANG
