XXXV.1.g / 1. MSZMP Budapesti Bizottsága Archívuma. 1957.03.04. 1963.05.08. 1956-os eseményekkel kapcsolatos iratok: A Köztársaság téri pártház támadásáról feljegyzések és névsorok. A XIII. Kerületi Pártbizottság védelmében részvettek névsora. Visszaemlékezések

I- 12 - ^

A védelem legfőbb irányitója Mező Elvtárs volt, aki mindenhol taegtalálható volt a házban. Közvetlenül irányította és bátorította a munkatársakat, igazi parancsnoknak bizonyult.

12 óra elmúlhatott, amikor Mező Ilvtárs megkért) vigyázzunk, nehogy a házban lévő nők közül valaki is megsérüljön, ezért kisérjem le őket az óvóhelyre, ahol biztonságban lesznek.

Egyik ilyen alkalommal, amikor én is az óvópincében tartózkodtam, telefonáltak a HM-ből és érdeklődtek, hogy valóban megtámadták-e a Pártházat. Mikor tájékoztattam őket, ígéretet adtak, hogy rövidesen segítséget fognak küldeni.

A ház védőinek lőszere egyre jobban fogyott és a déli órákban már világos volt, hogy ha segítség nem érkezik, a házat nem lehet sokáig tartani.

Emlékezetem szerint úgy 1 óra korul a Keleti Pályaudvar felől két harckocsi jött a térre. Megálltak a ház előtt és ebben a pillanatban az ellenforradalmárok a tüzelést beszüntették, mert nem tudták, kinek a segítségére érkeztek. A két harckocsi rövid állás után megkerülte az Erkel Színházat és kibontott egy nemzeti azinü zászlót, majd a Pártházra kezdtek tüzelni. Tehát a védők már nemcsak gyalogosokkal, hanem harckocsizókkal is szemben- álltak.

A támadást követően a katonák között is több sérülés történt. Az 1. emeleti tanácsteremben segélynyújtást kaptak.

Amikor az ágyúzás egy rövid ideig szünetelt, a házból egy fehér zászló lett kitűzve, erre a harckocsizok beszüntették a tüzelést, az emeletről lejőve láttam, hogy Mező, Asztalos és Papp Elvtársak egy fehér zászlóval jöttek le az emeletről.

Mező Blvtárs szolt, hogv kisérjem ki a házból. Én kértem, hogy ne menésnek ki, mert a csőcselék nem fogja tiszteletben tartani a fehér zászlót. Mező Elvtárs megnyugtatott, hogy nem kell félni, majd megjegyezte, hogy ha félek, ne menjek utánuk.

Mondtam hogy nem félek, de nem katonasággal állunk szentben, hanem szedett-vedett csőcselékkel.

Ezek voltak az utolsó szavai, és elindultunk. Úgy meg volt törve. Eléggé őszen haját a vakolathulladék még fehérebbé tette. En éreztem, hogy ez az Uuolsó útja.

Talán ő is, de a benne lévő optiuiamus, az emberekbe vetett bizalma és a házban lévők féltése nem tudott számára megálljt parancsolni.

Egészen az előcsarnokig kisértem és az oszlop mögött megálltam. Az Erkel Színház felől egy sorozat hangzott el, és a kapu előtt a járdaszegélynél mindhárman holtan roskadtak öa;zos arccal ráestek a fehér zászlóra.