1987. március (14-31. szám) / HU_BFL_XIV_47_1
jl 1 -l'HWÍWARIAMÍŐJoerQfttB^ «I 24/D little Rv)»sell Street, LONDON, ItfC.L • Tel. CH-430 n 2* • G. Kros-si 27/1987 1987. március 16. Tamás Gáspár Miklós beszede az 1848-as emlékesten 1987. március 14-én este az INCOMíU független művészeti csoport emlékestet rendezett ifj.Philipp Tibor budapesti lakásában az 1848-as demokratikus forradalom emlékére /lásd Magyar Október Tájékoztatószolgálat 24/1987 sz. közleményét/. Az alábbiakban közöljük Tamás Gáspár Miklós filozófusnak, a demokratikus ellenzéki mozgalom résztvevőjének ez alkalommal tartott ünnepi beszédét. A déli mező erdeje ellen kapálózhat a politizáló Írástudó, előbb vagy utóbb elérkezik a pillanat, amikor nemzeti ünnepen fog szónokolni. Félrerakom öniróniámat, amikor arra gondolok, bejárt egy kis utat a demokratikus ellenzék, hogy egyik képviselője, ha egy mégoly szerény kis közönség előtt is, az alkalom kétszázados banalitásával kell hogy küszködjék. Ez a százados közhely, a frázisok klasszikus pillanata - március tizenötödike - mintegy 30 esztendeje uj, tragikus örökséggel szívta meg magát. Ez a nap egy másik, októberi napra emlékeztet bennünket. A forradalom zseniális reménykedésének toposza, a vég- zetszerü összeomlás és a gondolattal megtorlás toposzához látszik vezetni. Annál nagyobb a lázadás tavasza, minél fagyosabb a csendbiztos tél, utcai zűrzavar és börtöncella rendje. Meddig nyom még bennünket agyon ennek a mázsás ostobaságnak az igaza? Az a kis csoport, amelyhez tartozni szerencsés vagyok, szakítani látszik ezzel a retorikával. Szótárába a régies, elavult jelzés került a fölkelés és a bitó címszavai mellé. Széchenyi és Eötvös, nem pedig Petőfi es Kossuth volt az uj eszmény; uj reformkor telt, nem pedig szabadságharc. Ezért- na végiggondoljuk, előbb sejlik fel a döblingi tébolyda és a fehéregyházi fölkoncoltatás. Ha ez remény, halovány. A politikai pszichiátria falai mögül ki lehetett csempészni a nagy magyar szatírát, de a kozák dzsidára csak tagolatlan orditás a válasz. Sanyarú egy választás, sovány egy gondolat! ügy tetszhetik, ennek a gondjától megkíméltek bennünket azok a fiatalok, akik mintegy másfél évtizede Kölcsey és Erkel Himnuszának ütemeire gumibotoztatni hagyják magukat. Ámde vajon mire gondolnak közben? Forradalomra? Porló sziklára? Csaba királyfi sosemvolt lidércére? A kézrátétel csodájára Eanderer és Heckenast biedermeier ipar- történeti sajtója fölött? Az arkangyalian pimasz srácokra, akik Saint-Just nedűjével itták magukat a közvélemény asztala alá? Ki tudja? A múlt még csak hagyján, de csakugyan megbünhődte már e nép a jövendőt? A reformkor kudarca vagy diadala-e a forradalom? Mindenképpen az eredménye. Akik nem akarják a reformkort, azt hihetik, forradalom lesz belőle. Akik akarják a reformkort, attól tartanak, hogy az elmaradásából lehet forradalom. De láthatólag a forradalmat senki sem akarja. Mielőtt szuverénül lenéznénk a Bach-huszárokat, gondoljuk meg, mi sem vagyunk hűségesek. A forradalom ma madárijesztő, amelyre március idusán frigiai sapkát huzunk, és a rettenet metaforikus felidézésével üzenjük: Lehet ebből haddelhadd, ha ki nem egyeztek, alispánok! De azt is üzentük, magunk is bajnak tartjuk azt, amivel jelképesen fenyegetőztünk. Igen ám, de a reformkorhoz két dolog kellett.: Pozsony es a Diéta, ma meg sem ez, sem az. A márciusi ifjak parlamentet rémisztettek bele a forradalmi tör/ t ________________________________________________________________________
