Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)

Oborni Teréz: Bornemissza Pál és Dobó István távozása Erdélyből (1556)

358 Ennek okáért meg nem foghatjuk ép elmével, hogy te kegyelmetek miképp vetemedhettek arra, hogy bédugván fülét az keresztyén király atyai intése elől, az pogányság torkába, unde nulla salus, nulla redemptio, [ahonnan nincs menekvés, nincs megváltás] vessék minden reménységiket. Úgyannyira megvakultak te kegyelmetek, hogy se nem látni, se nem tudni akarnak azon végezetekről, melyet római király felsége öreg János királlyal Váradon kötött vala, ki szerént halála után vissza kell vala szakadnia ez országnak az magyar Szent Koronához és annak felszentelt királyához Ferdinandushoz, ez hüttel is megpecsételtetett öreg Jánostól, és ha az levél meg se pecsételtetett akkoron mindjárt, de megmaradóit a király halála után az ő hiitinek [esküjének] ereje, és élnek még azok, akik ezt tudták, és tanácslói és eszközei valának. Tudjuk, hogy te kegyelmetek azt mondhatják, valamint mondották is több versen, hogy ezen levél nem publikáltatott soha is, és hogy az megholt király ez országnak eleiben ezt soha is nem bocsátotta, de erre már régen megfeleltünk derekasan Dobó István urammal ö kegyelmével, de mii surdo fabulam cecinimus [süketnek mondunk mesét]. Meglehet, hogy az megholt király az őfia születése után ezen hütét megbánta, de király az ő szavával az keresztyénség kárára és az pogányság hasznára nem játszódhatik. Verba ligant homines, taurorum cornua funes. [Szavak kötik az embereket, a bikák szarvát kötél.] De erről nem szólunk ám többet, mert eziránt már régenten kiszóllottuk magunkat vajda urammal ő kegyelmével, Deus sit judex et vindex. [Isten legyen az ítélő és a büntető.] De szólunk csak és ugyan nagy fájdalommal az mostaniakról, ki nem kevésbé gyalázatos az fellyiil megmondottaknál. Megígérte ez ország a székelyvásárhelyi gyűlésben, az elmúlt karácsony táján szóval, levéllel, hüttel, hogy megköveti az instructioval [utasítással] Ferdinandus római királytól, mii kegyelmes urunktól, fejedelmünktől és keresztyéni királytól, vissza nem jönnének, addig semmi újítást nem mívelnének, és az római király őfelsége hititől el nem szakadnának, ím az követek nem jöttek még vissza, és mégis jó idején elpártolának, és Petrovich uramat ő kegyelmét, ki hitetlenül maga születte keresztyéni vallását eltagadta, közinkbe befogadónak, és az pogányság torkába bolondul bévetették magokat, mit mondhat és méltán mondhat ezekről az egész keresztyénség? Hát ez nem hütetlenség? Nem az keresztyénség megtagadása? Nem az hütnekszörnyül való megtagadása? Nem oktalanság-é? Mit remélhet az ország az pogányságtól? Talám megmaradását? Bizony csak ebfogakkal való megmarását várhatja. Talám remélhet csendességet? Igen, fegyverek, dobok, tárcsák [ágyúk] csendítését, keresztyén vérrel megfertőztetve. Talám a pogányoknak holdja alatt és annak árnyéka alatt nyugodalmat remélnek? De az holdnak soha nincs az az tápláló és színt adó ereje, mint az napfénynek, elhervad minden, az mi csak egyedül az hold sugarait látja. De hol az árnyék is? Ha nincs fa, eresz, ház, nincs is árnyék, nem is lesz pogány alatt fa, eresz, ház, mert az pogány mindent dúl, fúl, ront, bont, bizonysági ennek az elmúlt veszedelmes háborúk, azhol pogányokjártak fegyverrel az falukat, ott már most csak halmok vágynák, nem is hinné ember, hogy ott szép faluk, jószágok lettek volna. De ám lássák te kegyelmetek mit csinálnak, curavimus Babilonem, et non est sanata [ápoltuk Babilont, és nem gyógyult meg]. Most szépet tészen és igír az pogány-