Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)

Gyarmati György: A szocialista rendszer Állambiztonsági iratainak történeti forrásértéke

204 parancskönyveket könnyebb volt átlapozni, s a nevezett rendelkezésre rátalálni, mint végigböngészni több ezer (kihallgatást rögzítő) iratdossziét, amiből gondos aprómunkával kigyűjthető lett volna elegendő információ arról, hogy — parancs ide vagy oda akkoriban mondhatni a vallatás szerves részét képezte a verés. Az pedig már nem volt nevezett hivatalnok „munkaköri kötelessége", hogy utánajárjon: 1956 nyarán készült egy jelentés azokról az AVH-s tisztekről, akik leginkább elmarasztalhatok amiatt, hogy „általános rendszerré vált a letartóztatottak fizikai és pszichikai kínzása". Bár a szóban forgó jelentést az egyik korabeli belügyminiszter-helyettes szignálta, de az az MDP Politikai Bizottsága számára készült, s ezen szerv iratai között őrződött meg. A kérdéses időpontban ezen irat már a Magyar Országos Levéltár fondjaiba tartozott.

6 így válhatott a belügyminisztériumi hivatali tájékoztatás - a még általuk őrzött anyaghányad alapján — visszamenőleges „rendszerhazugsággá". Utóbbi példa kutatás-módszertanilag, illetve az államszocializmus korának történeti feltárását illetően általánosítható. A politikai rendőrség ténykedését csak a Történeti Levéltárban őrzött irathányadból próbálva rekonstruálni, valóban keletkezhet olyan - felületes és téves - benyomás, hogy ezen szerv úgymond mindenható volt. Ez szélesebb, laikus közönség számára még el is adható a korábrázolás úgymond újszerű — és dokumentált - hozadékaként. De ezenközben könnyen elrajzolódik a rendszer alapképlete, ködbe vész a párt(vezetés) - önmagának vindikált - mindenhatósága. Ebben a tükörben - publicisztikai fordulattal élve - „a farok csóválta a kutyát", ami a Rákosi-korszak bemutatásakor épp úgy alapvető szakmai félrefogás, mint mostani közelebbi tárgyunk, a Kádár-korszak történeti rekonstrukciójánál is. Az 1960-as évek elejére a kádári pártirányítás egyik - nem propagált - „győzelme" volt, hogy saját erőszakszervezeteit is maradéktalanul betagolta a párturalom drilljébe, és azt követően mindvégig „rövid pórázon" tartotta a rendőrséget, ezen belül a politikai rendőrséget is. Végül, de nem utolsósorban, érdemes szólni az állambiztonsági, iratok történeti forrásértékének egy - eddig - kevésbé feszegetett vonatkozásáról. Az államszocializmus politikai rendőrségének kitüntetett feladata volt minden nem rendszerkomform társadalmi megnyilvánulás felderítése, figyelése. Azon, nem intézményesült társadalmi önszerveződések szemmel tartása, amelyek a rendszer szemüvegén át nézve illegitimnek, „deviánsnak" minősültek. Ilyen szubkultúrák a legkülönbözőbb „rejtőzködve létező" formát ölthettek. Az, amit Bibó István „a szabadság kis köreinek" nevez, az államszocializmus évtizedeiben a szabadsághiány kompenzálásával próbálkozott, de ezek a „körök" értelemszerűen voltak-maradtak jórészt underground formációk. „Galerik", könnyűzenei együttesek szűkebb, elkötelezett rajongói köre, informális de körülhatárolható „magántársaságok", művészeti csoportosulások vagy éppen hitelvi alapon szerveződött ún. „bázisközösségek", stb. Bizonyos megszorításokkal ide sorolhatók az olyan társas szerveződések, mint a TIT-en kívüli „szabadegyetemek", a táncház-mozgalom, a nyolcvanas években újjászerveződött „népfőiskolák", vagy egynémely egyetem (egyetemi kollégium) égisze alatt működő klubok. A kor történeti re6 MOL M-KS. 276. fond, 53/298. öe.