Kondorné Látkóczki Erzsébet: Árpád-kori oklevelek a Heves Megyei Levéltárban (Eger, 1997)

Bevezetés • 7

szövege magyarul is olvasható, tehát azok is forgathatják, akiket a nyelvismeret hiánya egyébként kizárna e források tanulmányozásából. Az Árpád-kori oklevelek különválasztása A 994 oklevélből 65 tartalmaz Árpád-kori szöveget. 32 oklevél eredeti, vagyis az oklevéladótól ténylegesen nyert valódi példány. További nyolcat Árpád-kori átiratból ismerünk. 24 oklevelet 1301 utáni transscriptumok őriztek meg, egynek a szövege pedig (Me. 83.) XVIII. századi egyszerű másolatban maradt fenn. A legfontosabb oklevelek több átiratban is megtalálhatók a gyűjteményben, másrészt van olyan oklevél is, amely három szövegre bontható. Mindezeket összevetve a 65 oklevélben éppen 65 különböző oklevélszöveg szerepel, önálló eredetinek véve az átíró okleveleket is. Ezt a 65 szöveget tartalmazza a kötet. A kötet szerkezete Az oklevelek a dátumsorukban megjelölt vagy utólag meghatározott keltezésük szerint időrendben követik egymást. Az átírt és átíró oklevelek különválasztva, önállóan kerültek az időrend szerinti helyükre. Egy éven belül a teljes dátummal ellátott oklevelek után találhatók a csupán évszámmal jelöltek, ezután az évkörrel meghatározott oklevelek - az éven, évkoron belül a napi kelet szerinti sorrendben -, a csak évkörrel megjelöltek pedig az utolsó helyen. Az évkörrel keltezett oklevelek az évkor kezdő évébe vannak besorolva. Pl.: 22. (1278. június 10. előtt); 23. 1278. június 10.; 24. 1278.; 25. (1278-1300) szeptember 1. Minden oklevelet rövid informatív bevezető rész előz meg. Ez az oklevél sorszámával kezdődik, utána a kibocsátás mai időszámítás szerinti ideje és (ha az eredetiben szerepel) helye következik. Majd rövid tartalmi kivonat, ún. fejregeszta olvasható, ami az oklevél kibocsátóját, az érdekelt személyeket nevezi meg, s röviden ismerteti a jogi cselekményt. Az ezt követő iratleírás meghatározza az oklevél eredeti vagy átirat voltát, anyagát, díszítését, rongált vagy restaurált állapotát, valamint a pecsét fajtáját, anyagát, állapotát, s kitér az esetleges kuriozitásokra. Minden oklevél három jelzet alapján azonosítható. Első helyen áll a jelenlegi őrzési hely jelzete: pl. HML XV-5 ME 526. = Heves Megyei Levéltár XV. fondfőcsoport 5. fond: Mohács előtti iratok gyűjteménye 526. számú oklevél. Ezután zárójelben a gyűjtemény kialakítását megelőzően viselt ún. régi jelzet: Egri kápt. mit. 15-2-11. = Egri káptalan magánlevéltára numerus (szám): 15., divisio (osztály): 2., fasciculus (csomó): 1.. frustum (darab): 1. Harmadik az oklevélről készült fénykép jelzete: DF 210 447. = Országos Levéltár Diplomatikai Fényképgyűjteménye 210 447. sorszámú egység. Amelyik oklevél több példányban vagy átiratban ismeretes, annál egyenként felsorolásra kerül az átíró személy vagy testület neve, az átíró oklevél dátuma és mindegyiknek mindhárom jelzete, s látható az oklevél „családfája". A bevetető szakasz utolsó része ismerteti az egyes oklevelek esetleges eddigi kiadásainak bibliográfiai adatait. A szövegek közlési módja Az eredeti teljes szöveg egy bekezdést alkot, csak az átíró oklevelek oszlanak két vagy több bekezdésre, a bekezdések közt pedig az ott átírt oklevél kötetbeli sorszáma található. A latin szövegnél látható arab számok az eredeti pergamanek sorainak egymásutánját jelzik, ezek tehát nem bekezdések, hanem az egyes szöveghelyek könnyebb visszakeresését teszik lehetővé a mélyebben érdeklődő kutatók számára. A központozás legtöbbször nem követi a korabeli eredetit, inkább az oklevelek belső szerkezetét, ül. tárgyitartalmi egységeit érzékeltetik. így az egyes oklevélrészek határai logikai tagolódási pontoknak minősülnek. Minden latin és nem latin tulajdonnév, tulajdonnévből képzett melléknév nagy kezdőbetűvel, betűhív alakban kerül közlésre. Az eredeti szöveg nem jelöli a diftongusokat; ez a jellemző tulajdonsága nyomtatásban is megmaradt. Megmaradtak a k, z (a görög dzétát a z variánsának véve), az y (ha nem két i értékű) betűk, s változtatás nélkül vannak leírva a hangzóbetoldásos vagy éppen -kihagyásos szavak. A -ti szótag, a -qu- és -ngu- betűkapcsolatok klasszikus mód szerint, tehát -ti, -qu-, -ngu- alakban szerepelnek. Az átírás megkülönbözteti a c és t, valamint az u és v betűket. Viszont az / ésy közt nincs különbség, egyformán / jelöli a magán- és a mássalhangzó értékű z-t is. Ebben az a megfigyelés érvényesül, hogy az eredeti írásképben j vagy hozzá közeli betűforma aligalig fordul elő, szóközben vagy köznévben sosem, csak tulajdonnevek kezdőbetűjeként. (Pl. Me. 690.: Jurk, Me. 1.: Julay, Johannis, Me. 635.: Jktor, Johannes, Me. 903.: Johanne - ezek a kiadványban is változatlanok). Ebből az tűnik ki, hogy a J betűformát a nagy / variánsaként használták. 8