Heves megye történeti archontológiája (1681–)1687–2000 - A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai 14. (Eger, 2011)
Heves vármegye igazgatástörténete a középkorban és a török hódoltság idején 1000–1686
HEVES VÁRMEGYE IGAZGATÁSTÖRTÉNETE 1000 1.686 vármegye ügyeinek tényleges irányítója. Minden más tisztség és alkalmazás ügyében korlátozás nélkül határozott a közgyűlés, csak a tisztújítások között valamilyen okból (pl. halál) megürült állások betöltésére volt befolyása a főispánnak. A középkorhoz képest jelentős változás társadalmi hátterében az állt, hogy a familiaritás rendszerét a kora újkorban a lazább függést jelentő ún. szervitori intézmény váltotta fel. A szabad választást elősegítette, hogy a nemes rendűségen, a magyar honosságon, a megyében lakáson és - a kártérítési képességet biztosítandó - megfelelő vagyoni helyzeten kívül sem a bíráskodásban, sem a közigazgatásban különleges szakismeretet nem kívántak meg a tisztviselőktől, kivéve a jegyzőt (nótárius), a főadószedőt-főpénztámokot (generalis perceptor) és még a 17. század végén is kevés megyében megjelenő ügyészt (fiscalis). A megválasztott „derék és jogban jártas férfiakf’ hivatali esküt tettek a közgyűlési beiktatáskor a főispán, a delegált királyi biztos és a közgyűlés előtt egyaránt. Önkormányzatuk megőrzése érdekében a tisztviselők évenkénti választásának elvéhez ragaszkodtak a vármegyék, de a török korban csak kivételesen fordult elő, hogy egyszerre cserélték le a tisztikar nagy részét, többnyire egy-egy csoportjuk (pl. szolgabírák, esküdtek vagy mások) sorait frissítették fel az éppen aktuális - betegség, elhalálozás, lemondás stb. miatti - szükségletekhez alkalmazkodva. Ezért fordultak elő akár egy vagy több évtizedig tartó tisztség- viselések is. A megyei hivatalviselés „nobile officium” volt, ami eredetileg azt jelentette, hogy a megválasztott személy - pénzbírság terhe mellett - nem utasíthatta el a tisztséget, nem pedig azt, hogy ne járt volna valamennyi javadalmazással. A legjobban fizetett szakalkalmazottak a jegyző (Zala megyében a 17. században évi 60-100 forint) és a foadószedő (évi 50 forint) voltak, de az alszolgabírák országos törvény szerint egy évszázaddal korábban csak évi 2 forintra számíthattak. A tisztviselők többségének nem meghatározott éves salláriumáról, hanem különféle forrásokból - adószedésből, jogi eljárási illetékekből és nem csekély napidíjakból - származó részjövedelmeiről szólnak a forrásadatok. A tisztségviselők közül a vármegyék élén álló főispán a királyi hatalom befolyását volt hivatott biztosítani, s a tisztet többnyire a megyében legnagyobb birtokkal rendelkező főpap vagy főúr viselte. A középkor végén már két érsek és hat püspök viselt örökös főispáni (perpetuus supremus comes) titulust székvárosának vármegyéjében (nem számítva a nádort illető hasonló rangot Pest-Pilis, majd Solt megyében), és a 16. század második felétől kezdve egyre több lett a világi arisztokrata családok legidősebb férfitagjainak adományozott örökletes foispánság (hereditarius supremus comitatus) is. A főispánok általában, az örökös-örökletes főispánok pedig különösen gyakran egyházi és országos foméltóságokat - esztergomi prímási-főkancellári, kancellári, helytartói, nádori, országbírói, kamaraelnöki, főkapitányi stb. hivatalokat - is betöltötték, valamint diplomáciai küldetéseket teljesítettek, azaz igen sokat voltak távol megyéjüktől. Végül: a 16. század második felében az uralkodók nem egyszer nem töltötték be 34
