Bél Mátyás: Heves megye ismertetése 1730–1735 - A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai 8. (Eger, 2001)

ÁLTALÁNOS RÉSZ - I. szakasz Természetrajz - A vármegye fekvéséről, természeti adottságairól

Megcsodáltuk, amint seregestül körberöpködtek, mint a seregélyek. Egyébként a ludakról, kacsákról, valamint fajtáikról, a búvármadarakról, a szárcsákról és efféle vízimadarakról fölösleges beszélni. Bár fészküket és tojásaikat végtelen (számú) kosarakkal gyűjtik a parasztok minden évben, mégis az utódok akkora tömegét táplálják, hogy úgy vélnéd, megfontolt munkával nevelik őket, akár a falvakban. [De az még távol van, hogy ezzel az összeszedéssel e madarak száma (annyira) megfogyatkozzon; hogy valaki azt hihetné, kipusztulnak. Ugyanis akkora tömegben látogatják a Tiszát és a mocsarakat, hogy kiterjedt tevékenységük miatt úgy vélnéd, hogy faluban tenyésztik őket.] Sőt annyira nem félnek az ember látásától, hogy ahol a közelben víz van, a falu mellé telepszenek és háziasított szárnyasok módjára nagy zajjal zsongnak és csiripelnek. Bizony mi magunk, mikor elfogadtuk egy kivételes nemes férfiú vendéglátását [a Tisza környékén], és kinéztünk az ablakon a háza alatt elterülő mocsárra, egy csapat récét látva azt hittük, házi kacsák. Ez lehetőség volt a kietlen pusztaságban vándorlók számára, hogy mindjárt leszúrva a madarat, reggeliről vagy ebédről gondoskodjanak. Aztán nem hallgathatunk arról, hogy amikor a Tiszánál jártunk, valahol Szolnok és Földvár között, láttunk egy csomó gödényt - a magyaroknál gödény, a németeknél Kropfgans -, ami a folyó teljes nagyobb ágát elfoglalta körülbelül száz [ezer] lépés hosszúságban. Bár a közelükben lövöldöztünk megszokott puskánkkal, mégsem féltek semmit, kicsikét felemelkedtek, majd ismét visszaültek az előző helyre. [És bár puskalövéssel zajt keltettünk, mégis kevesen kaptak szárnyra, a többiek, mintha semmivel nem gondolnának, mozdulatlanul helyben maradtak. Nagyfajta madár, amit „gödény" néven hívnak, nagyobb a hattyúknál, tagjai sokkal erőteljesebbek, szárnyai feketék, egyebütt egyforma fehér, tolla sürü, a mellrészen hasznos. Emiatt a lakosság gyakran használja mellényféleség készítésére. Egyébként a szája és a csőre olyan nagy és olyan tágas, hogy egy lábat sarokkal együtt képes egyszerre bekapni. Ezért a németek Immerfresser-nek vagy Nimmersatt-nak nevezik, a magyarok gödénynek - a legnagyobb a vízimadarak csapatában -, de valóban találó így nevezni. Örökké zabál ugyanis, és nem is lakik jól addig, amíg cipelni bírja, amit felfalt.] Ez a fajta madár annyira falánk halevő, hogy csukákat, pontyokat, harcsákat és más efféle halakat, hat láb hosszúakat elnyel. A vízen úszkálva örökösen halászik. [Mikor pedig teljesen teleette magát, néha kiöklendezi, hol nagyon, hol kicsit, hogy (újra) lenyelje. Ez igen megfelelő a pásztorok számára, akik a sertések és ökrök közt követik a gödényeket, hogy halat fogjanak a szárazföldön, lábnyi csukákat is elkapjanak a vízen kívül. Ugyanis, amikor az evéstől így elnehezült madár nehézkesen kirepül a vízből, a gulyások kitartóan üldözik mindaddig, amíg vagy elesik, vagy kiadja a zsákmányát, hogy a levegőbe repüljön. Mindkét esetben sok halat hagy hátra az éhenkórászoknak.] Társa egy kacsánál nagyobb, fekete tollú madár. A magyaroknál kárókatona [a németek Fischerin-nek vagy halásznak nevezik, mivel ez is halakkal táplálkozik]. Örökké ott láthatod, ahol a gödényeket. Amikor bemegy a vízbe alámerülni, bizony egészen hasonló történik, mint amit a nép mond: a mélyben szokott halászni és a nagyobb halakat a felszín felé hajtva zsákmányt nyújt társának, a gödénynek, és amelyik (hal) félelmében visszatér a mélybe, azt lent annál könnyebben elkapja. 73