Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 15. (Eger, 1998)

TANULMÁNYOK • KÖZLEMÉNYEK - Nemes Lajos: Eger város népessége és társadalma a XVIII. század végén • 131

három időmetszet adatainak összehasonlításával végeztem el 1779 és 1790 között, s feladatul azt tűztem ki, hogy kimutassam: az egyes iparágakon belül hány mesterség fordult elő és az egyes mesterségekhez hány kézműves tartozott. A mesterségeket hét iparágba tudtam besorolni. Ezek a bőripar, az élelmiszeripar, az építőipar, a faipar, a ruházati ipar, a szövőipar és a vas és fémipar voltak. A statisztikai táblázatok logikája szerint létre kellett hoznunk egy nyolcadik kategóriát is „egyéb iparágak" néven. (Lásda 8-9. sz. táblázatot.) Legtöbb kézműves a ruházati iparban tevékenykedett. 1779/80-ban 275, 1785-ben 304 és 1789/90-ben 330 fő. Ezt követte az építőipar 1779/80-ban 157, 1785-ben 171 valamint 1789/90-ben 168 fővel. Legkevesebben az élelmiszeriparban dolgoztak. 1779/80-ban 18-an, 1785-ben 21-en, 1789/90-ben pedig 26-an. Az egyes iparágakon belül a legtöbb mesterséget a ruházati iparban találunk: 1779/80-ban 13-at, 1785-ben 14-et, 1789/90-ben pedig 15-öt. Ezt követi a kevés kézművessel képviselt, de a munkamegosztás magas szintjét elért vas és fémipar 12, 13, illetve 11 mesterséggel. 11 mesterséggel képviseltette magát a városban második legnagyobb létszámú iparág, az építőipar. Csak három és négy mesterséggel szerepelt a bőripar, öttel a faipar, 4-6-tal az élelmiszeripar, 5-7 mesterséggel a szövőipar. Az egész korszakban legnagyobb létszámú a csizmadiák mestersége volt, akiknek száma növekvő tendenciát mutat. 1779/80-ban 100, 1785-ben 111, 1789/90ben pedig 126 kézműves tevékenykedett soraikban. Ez és a ruházati ipar mestereinek nagy száma összefüggésben azzal, hogy a város megközelítőleg 25-40 km-es sugarú szűkebb, és 50-70 km-es tágabb piackörzettel rendelkezett, s egész környékét ellátta igényesebb ruházati termékekkel. Az előbbiekhez kapcsolódik az, hogy 50-50 főt meghaladó volt a szabók és a szűrszabók száma is. A csizmadiákat követte létszámban a kőművesek mestersége, 1779/80-ban 86, 1785-ben 104, 1789/90-ben pedig 92 fővel. Megközelíti az 50 főt az ácsok létszáma is. Ez utóbbiak bizonyára szorosan kapcsolódnak a korabeli városi építkezésekhez. 30 fő fölötti volt a takácsok, 20 fő fölötti a bodnárok, gombkötők, szűrszabók és a tímárok száma. A bodnárok szorosan kapcsolódnak a város lakosságának megélhetését alapvetően biztosító szőlőtermeléshez. Hordók nélkül nemcsak tárolni nem lehetett a bort, de kereskedni sem lehetett vele; az eladásra szánt bor hordóstól került eladásra, ami folyamatos keresletet biztosított. l-l mesterrel volt képviselve az egész vizsgált korszakban az ezüstmosók, ezüstszálhúzók, a harangöntők, a salétromfőzők, a sárgarézmívesek, a székcsinálók, a szögcsinálók, a téglacsinálók és a magyar tímárok mestersége. Iparág elnevezése alatt „az iparnak valamely azonos, vagy hasonló termelést, szolgáltatást folytató ágá"-t értem. (Magyar Értelmező Kéziszótár, 1980. 598.) Az egyes mesterségek mestereket, legényeket és tanoncokat foglaltak magukba, de az általam vizsgált összeírások csak a mesterek és a legények adatait tartalmazzák. BERTHAJ., 1985. 1-100. 137