Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 13. (Eger, 1994)

TANULMÁNYOK - Török Márta: A „Liber I." helye az Egri Érseki Gazdasági Levéltárban • 175

Az 127l-es oklevélből kiderült, hogy mely megyékben illette meg a püspököt a tizedszedés joga, s a megjelölt területeken egyértelmű volt a püspöki fennhatóság. Ezek a megyék akkoriban Borsod, Abaújvár, Zemplén, Ung, Szabolcs, Zaránd, Külső-Szolnok, Hevesújvár, Bereg, Ugocsa voltak. (A két utóbbi korábban a „szent" királyok erdeihez, vadászó körzeteikhez tartozott.)

5 A korai - nem főpapi, hanem földesúri jogcímű - birtokokat IV. Béla 126l-es oklevele feltehetően pontosan számba vette, sőt egy-egy helység területét is precízen körbehatárolta. Ugyanakkor mégsem tudták azt egyértelműen meghatározni, hogy mely területek származtak a Szent István-féle, s mely területek a Szent László-féle donációkból. Azt tudjuk, hogy Szent István korában 10 helységet tudtak megjelölni a székvárossal együtt. Magának a püspöki székhelynek a kiválasztása eddig megnyugtatóan nem tisztázott, de nem hanyagolható el az a szempont, hogy a terület a X. század utolsó harmadában már a nagyfejedelem birtokához tartozott.

6 A legnagyobb összefüggő birtoktest az Egri Völgyben (Vallis Agriensis) alakult ki, s minthogy a XIII. századra már nem tudták pontosan megmondani az adományozott birtokok eredetét, így az Egri Völgyben található községeket a területi elv alapján sorolták fel a jogbiztosító iratokban. A XI. században a püspök a befolyó földesúri jövedelmekből, a tizedekből, a közösségi vagyonból fedezte az akkor még szerzetesi közösségekben élő kanonokok testületének, a káptalannak és a plébániák papjainak megélhetését. A káptalan idővel megkapta a tized negyedét (quarta), de az adománybirtokok jövedelméből külön nem részesült. A quarta a terméseredményektől függött, ezért a káptalan megélhetési szintje valamelyest bizonytalan volt, így külön vagyon kialakítására törekedett. A püspöktől csak igen szűkösen tudtak különféle adományokat szerezni, ilyen módon egyre sokasodtak a káptalani panaszok a „püspöki fukarság' ellen. 1226-ban III. Honorius pápa megengedte az egri káptalannak, szegénységére való tekintettel, hogy bizonyos kápolnák jövedelmét élvezzék. A pápai határozat kimondta, hogy a tizedjövedelmek negyede a plébánosoké, egy második negyedrész a templomok fenntartására szolgál. A jövedelem másik felén pedig a káptalan és a püspökség azonos mértékben köteles megosztozni. A kanonokok számának túlzott növekedése létszámuk megszorítását vonta maga után. A dézsmabevétel kétségkívül a legfontosabb jövedelmi forrása volt a középkor prelátusainak, de két másik haszonvételi csoport is említést érdemel. Ezek egyike a püspökség, illetve a káptalan földesurasága alá tartozó népesség jobbágyi szolgáltatásaiból állt: pénzben fizetett cenzustól, a zömmel élelmezési javakat (aprójószág, kenyér, sajt, sör stb.) képező numerából és a középkor utolsó két századában szerény terhet képező servitium(robot)ból. Ide sorolódtak a különféle jogcímen szedett taxák is, bár ezek egy része átengedett királyi adónak tűnik (taxa ordinaria, extraordinaria, regia neveken). Kilencedről külön nem szólnak forrásaink, bizonyára azért, mert a noná-t a decimá-val együtt mint quintá-t (ötödöt) szedték a püspök-földesurak. Külön, sajátos jövedelmi forrást képezett a sóbevétel, amelyet a középkor végén a for5 Uo. 27. 6 Uo. 30. 177