Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 7. (Eger, 1978)

KÖNYVISMERTETÉSEK - Bitskey István: Hitviták tüzében (Ism.: Lőkös István) • 118

európai előzményeinek s fejlődéstörténetének főbb állomásait. Korszerű, a légfrissebb tudományos eredményeken alapuló képet kapunk azokból „Luther fellépéséről" és munkásságáról, a lutherizmus európai elterjedéséről, majd a lutherizmust túlhaladó zwingliánus és kálvini reformáció kialakulásáról, dogmarendezéséről, konszolidálódása utáni megmerevedéséről, türelmetlenségéről (Szervét Mihály tragédiájának leírását külön is hangsúlyoznunk kell), hogy aztán kitérjen a mozgalom legradikálisabb irányzatainak (antitrinitarizmus, szombatosok) európai elterjedéséről is. A fentieket a magyarországi reformáció egyes irányzatait (a lutheránus, a „helvét irány", a szombatosok stb.) tárgyaló fejezetek bevezetői tartalmazzák, 8 csak természetes: minden esetben arra törekszik a szerző, hogy az európai és magyar fejlődés viszonyát is bemutassa. Feladatát sikerrel megoldotta. A lutheránus irány magyarországi térhódításának történetét előadva például igen szemléletesen mutatja be ennek szerkezetét, de a lutheranizmus első magyar követői (Dévai Bíró Mátyás, Ozorai Imre, Honterus János, Sztárai Mihály, Szkhárosi Horvát András stb.) munkásságának közvetlen eszmei forrásait, mintáit Luther és Melanchton tanításaiban, majd külön alfejezetben tárgyalja (öt város hitvallása) a Confessio Pentapolitana megalkotásának és nyilvánosságra hozatalának körülményeit, amelynek mintaképe a Confessio Augustana (Ágostai hitvallás), s amely a lutheri hitelveknek „mértékletes, óvatos, a magyar társadalmi-politikai helyzethez szabott tolmácsolója." Hasonló biztonsággal és a lényegre szorítkozó anyagkezeléssel kalauzolja olvasóját Bitskey a „helvét irány", tehát a Zwingli és Kálvin által kidolgozott hittételek magyarországi meggyökerezésének és népszerűsödésének históriájában is. Szegedi Kis István és Méliusz Juhász Péter portrészerű bemutatása mellett a magyar reformáció kettészakadásának s a helvét irány önálló, a református egyházzá szerződésének körülményeit vázolja fel, és szól az 1567. február 24—26-án tartott, egyháztörténeti szempontból olyannyira jelentős Debreceni Zsinatról is, amely a magyar református egyház legjelentősebb XVI. századi zsinata volt, s olyan, a protestantizmus reformált szárnyának történetében döntő teológiai kérdésekben foglalt állást, mint a Szentháromság-tagadás antitrinitárius tétele. A Méliusz szervezőképességét jellemzően példázó zsinat alkotta meg a református egyház első magyar törvénykönyvét is — amiért méltán kapta később az „alkotmányozó zsinat" elnevezést —, amit éppoly fontos momentumként emel ki Bitskey, mint az ún. Debrecen-Egervölgyi Hitvallásnál rövidebb, szerkezetileg áttekinthetőbb, a szentháromság dogmáját határozottabban megfogalmazó hitvallási irat megszerkesztésének és a zsinat általi elfogadtatásának körülményeit. És persze ezúttal sem marad adós az európai kötődések jelzésével: Szegedi Kis István hittételeinek forrásaira (Bullinger, Béza, Musculus, Melanchton) éppúgy utalás történik, mint Méliusz Juhász Péter wittenbergi biblia-stúdiumaira és a „szent nyelvekben" (görög, héber, latin) való jártasságra, tehát jellemzően protestáns műveltségére. A könyv legizgalmasabb részleteit kétségtelenül az antitrinitarizmus és a szombatosok mozgalmának történetét jelölő „Meg nem bizonyíthatják a háromságot" c. fejezetben találjuk. A reformációnak az addigiaknál radikálisabb helvét irányzat „dogmákká merevedő" és minden újabb racionális újításnak gátat vető egyházából kiábrándult antitrinitarizmus eszméi Lengyelországban és Erdélyben találnak talajra, miután Svájcban megalkotójukat Szervét Mihályt Kálvin közreműködésével máglyán megégették. Az új tanok természetesen itt sem akadályok nélkül terjedtek, s ezért írhatta a szerző, hogy itt, Lengyelor119