Archívum - A Heves Megyei Levéltár közleményei 2. (Eger, 1974)

TANULMÁNYOK - Soós Imre: A hódolt szolgabíró és hódolt esküdt Heves megyében a XVII században. • 5

A török számára a másfél évtizedig tartó „hosszú háború" azzal a tanulsággal zárult, hogy a meghódított terület lakossága nem tudja többé eltartani, élelmezni a tartós megszálláshoz megkívánt fegyveres erőt, hiszen közismert dolog volt, hogy a hódolt falvak népét az előző évtizedekben a török fegyveresek embertelen barbársága pusztította, rabságba huroolta, szétszórta, végsőkig tönkretette. Az adóterhet viselő földbirtok tulajdonviszonyai a hódoltságban a török hatalom kezdetleges feudalizmusának vonásait tükrözik. Örökölhető magánbirtok úgyszólván nincs. Minden föld tulajdonosa a szultán, aki a leginkább jövedelmező birtokokat fönntartja magának, (khász-birtok, ilyen volt Heves megyében Gyöngyös), vagy hűbérbirtokként rövid ideig tartó haszonélvezetre, hűbérbe kiosztotta a hadsereg főtisztjeinek, az emíreknek és szpáhiknak, (akiket a magyarok eming, emeng, illetve iszpaja néven emlegetnek), s ebben az esetben a birtok elnevezése: ziamet, vagy tímár. A török az elfoglalt magyar végvárakat kincstári birtokká tette, ezeket továbbra is végvárként használta, megrakta katonasággal, de itt laktak a török tartomány (pasalik), illetve szandzsák, vagy náhie (kerület) közigazgatási, adónyilvántartó és bírói apparátusának tagjai, továbbá a török földesurak és kereskedők családostul. A török végvárak közül a kettős megyében kétségkívül Eger volt a legfontosabb, legnagyobb erősség. Itt telepedtek meg a pasali'k legfőbb katonai és közigazgatási szervei, a diván, a pasa és hadi népe, 1500 janicsár, 1500 arab katona, a martalócok, várőrző veteránok, tüzérek, gránátosok, meg a pasalik területén levő hűbérbirtokok török földesurai. A várbeli törökök egy része nős, családos volt, a családtagok a városban telepedték meg, a katonaság áruellátását biztosító bazárosokkal, kereskedőkkel együtt. A magyarok a város lakosságának legfeljebb egyharmadát tették ki, de ezek már nem az egri püspök és káptalan jobbágyai, hanem a török katonák és polgári személyek alattvalói, rájái voltak. Eger és hozzá hasonlóan a többi török véghely — Hatvan, Sírok, Szarvaskő, Nagyheves, Szolnok, Balaszentmiklós — török kincstári birtok, katonai létesítmény lévén, sem a magyar államnak, sem a magyar földesúrnak, sem az egyháznak nem adózott, ezekbe magyar adószedő nem tehette be lábát. Ezt a hót török végvárat leszámítva, csupán Gyöngyös városában élt egy-két török iparos. Másutt a falvakban törökök sehol sem laktak. Ellenben a török hatalom és a végvárban lakó földesúr a magyar falubíróval beszedette, a végvárba szállíttatta, nemfizetés esetén pribékjeivel fegyveres erőszakkal behajtotta többek között pénzben a török császár adóját, minden jobbágyporta után rendszerint másfél forintot, továbbá a fej adót, tetszés szerinti összegben, a korcsma- és parochiapénzt, párbért, szablyapénzt, terményben épületfát (ahol erdő volt), méz- és vajadót, baromfit, tojást, gyümölcsöt, valamint fuvarozást Hatvanba, Szolnokra, Egerbe, Budára, vagy éppen Konstantinápolyba. Pénzen kellett engedélylevelet váltani a ki- és beköltözésre, a szokásosnál magasabb ház, templom építésére és tatarozására. Be kellett jelenteni a halálesetet, engedélyt kellett kérni a temetésre, hogy az örökösödési adó kivethető legyen. A török bíró, a kádi, aki most már nem a falvakban, hanem ugyancsak a végvárban lakott, besúgók feljelentése alapján minden jelentéktelen szabálytalanságért beidéztette a tetteseket és a feljelentő tanúit, s nem elzárással, hanem 16