Vármegyék és szabad kerületek 1-2. - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 27. (Debrecen, 2001)
Nagy László: Hajdúsors "Az magyar romlásnak századában"
Vármegyék és szabad kerületek 77 hajdúság fegyvert ragadva Kende Gábor seregéhez szegődött.”57 Egyes források szerint 15.000 fősre duzzasztották az előbb sikeresen működő, majd vereséget szenvedő bujdosók táborát.58 1673-1677. között a szabolcsiak többnyire a magyar király parancsait követték, de amikor az elégedetlenek élére Thököly Imre került, ők is felsorakoztak zászlai alá. Némi ingadozás is volt tapasztalható a szabolcsiak között az elkövetkező évek alatt, de a szabadhajdúk döntő többsége egészen 1685-ig - a kuruckirály csalárd elfogásáig - kitartott Thököly hűségén. Jóllehet vezérük rövidesen kiszabadult a fogságból és megfogyatkozott számú katonái egészen 1702-ig folytatták a Habsburg- ellenes harcot, de ebben már csak csekély számú hajdú vett részt. 59 A nagy többség régi hajlandóságát követve kivette a részét Magyarország és Erdély török uralom alóli felszabadításából.60 A 17. század török- és Habsburg-ellenes harcaiban részt vevő hajdúkatonák harcértékéről eltérő véleményeket olvashatunk mind az egykorú, mind a későbbi leírásokban. Egyéni hősiességről, önfeláldozásról számosán adtak példát, de egészében harcértékük egyre hanyatlott. Ennek az volt az oka, hogy a magyar hadművészet lemaradása a nyugat-európaiétól a 17. század végén sokkal nagyobb volt, mint például a tizenötéves háború idején. Még rosszabb volt a helyzet a II. 57 Gergely Sámuel szerk.: Teleki Mihály kancellár levelezése 1656-1690. Bp., 1906-tól VI.k. 355. o. 58 Pauler Gyula: A bujdosók támadása 1672-ben. Sz 1869. 19 Erről bővebben 1. Nagy L.: „Kuruc életünket megállván csináljuk...” Bp., 1983. 60 A Magyarország fölszabadításával végződő 1683-1699. között folyó hősi küzdelem története különösen a második világháborút követően rendkívül mostoha elbírálásban, igaztalan megítélésben részesült a magyar történetírás részéről. Noha az 1984-ben megjelent „Magyarország hadtörténete” I. kötete igyekezett méltó képet adni e gigászi harcról, azért még 1986-ban, Buda fölszabadításának 300-ik évfordulóján is érezhető volt a tudatzavar, bizonytalanság e kérdésben. Ez tükröződött az ünnepségek felemás voltában, vagy abban is, hogy noha Szulejmán szultánnak szobra van Szigetváron, de például a Budát fölszabadító Lotharingiai Károlyról máig nincs még egy utca sem elnevezve a budai várban, vagy máshol. Magam részéről több írásomban igyekeztem küzdeni az elavult, igazságtalan történetszemlélet ellen ezen a téren is. így pl. a Lotharingiai Károly hadinaplójához írt bevezető tanulmányomban /Bp., 1986./ vagy „A török világ végnapjai Magyarországon” Bp., 1986: illetve a „Megfogyva bár, de törve nem...” Török háborúk viharában 1541-1699. Bp., 1990., a „Magyarország Európában a honfoglalástól a közelmúltig” Bp., 1993. és az „Egy ezredév Magyarország hadtörténelméből” Bp„ 1994. írásaimban. A hajdúkatonák részvételére a Magyarország fölszabadításáért folyó küzdelemben 1. a „Hajdúvitézek” Bp., 1983. id. munkám 289-297. oldalain írtakat.
