Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

255

A bajai térparancsnoktól kértem, hogy a vadászokhoz utaltatássanak, de nem tudta, hol és melyik hadtestben van az I. honvédvadászezredünk egyik vagy másik osztálya. Ő tehát a Kmetty brigádjába akart utalni mint honvédőrmestert, de én a tudatom szerint, aki még eddig egy vadász, alvadász voltam, nem tartottam magamra nézve megbecsülésnek a honvédőrmesterséget.

E bizonytalanságban találkoztam Baján Baksy Dani - volt sárospataki diák - huszárőrmesterrel, aki a 12. Nádor-huszárezred ezredesi divízió első századánál volt, amely itt a nagy terménypiacon láge- rezett. (Baksy D. még él mint aggteleki lelkész, legalább is még nem olvastam, hogy meghalt.)

Az ezred jászkunokból szokott kiegészíttetni, s tulajdonosa a palatinus - mint jászkun főkapitány - volt. Különben a forradalom előtt a 12 huszárezredben a legutolsó 12. huszárezrednek a számbeli megkülönböztetésére is szolgált. Ennek egy osztaga - a magyar forradalom hírére - át tudott szökni Csehországból a kedves magyar hazába csudás szerencsével és bámulatos kitartással sok fáradalmakon, küzdelmeken és kalandokon át. Itthon aztán kiegészítették az osztagot egész ezreddé - jászkunokon kívül Szatmár megyei újoncokból is Nagykárolyban és vidékén állomásoztak, s itt gyakorolták be magukat. Innen jött aztán ennek az - egy ezredesi divíziónak nevezett -1. osztálya Bujára.

Bakay Dani barátom csalogatott, hogy míg a vadászokat megtalálom, lépjek be hozzájuk. Lesz ló és risztung, mivel két legényt a tartalékhoz akarnak küldeni, ezért az egyiknek a lovát azonnal megkapom. Igaz ugyan, hogy most csak közlegény lehetek, de nemsokára várhatom az altisztté való kinevezte- tésemet, annyival inkább, mivel náluk kevés a pennatikus ember, s aztán ő mindig - mint barátjáról - gondoskodik is rólam. A lovaglást - mint mondá - hamar elsajátítod, hiszen előtted, aki magyar földművelő apának a fia vagy, nem ismeretlen a ló s a nyargalás. Belementem a csapdába, s utasítása szerint mentem az ezredeshez, Farkas - azelőtt Wolf - Károlyhoz, s jelentkeztem nála. Ő hallva fegyver- és csataprőbáltságomat s látva vadászruhámon a golyók lyukait is, leereszkedően jóságos, sőt szívesnek látszó indulattal fogadott, majd az általam kijelölt feltétellel - ha a vadászokat megtalálom, akkor visz- szaléphetek hozzájuk - felvett. így lettem huszárrá! Egy Bosnyák nevű közhuszár lovát, ruháját, risztungját vettem át. Persze a ruha nem pászolt rám, sőt mivel a legény nagyobb szabású volt, lötyögött rajtam. A huszárdolmány s a kitli ujja hosszú, a bőrös „rajthozen” szintén ilyen volt. A sarkantyús csizma bő, a nagybódéjú kard esetlen, nehéz, emellett a kezdeteleges gyarló acél valamint a pisztolyok alig használhatóak. A nyereg fekete báránybőr takarójával, a szép szerszámok és a csákó azonban rendben volt, a ruhákon pedig a szabó majd igazit valamit. Egyszóval beöltöztem huszárnak.

Elfoglaltam helyemet a lovam mellett, amely a barnának egy meghatározhatatlan színű árnyalata volt, magasságra nézve sem több, mint egy 14 markos „csákófejű”. Mindezek ellenére egy tűzszemű, kiváló vérű lónak látszott, s a „Muci” névre hallgatott. Nem volt engedetlen, sőt odaadónak látszott - mind beszédemre, mind simogatásomra sőt még a vakarás, kefélés iránt is kedvet mutatott. Egy fiatal kadét szomszédom, akivel hamar ismeretségbe jöttem, báró Perényi Lajos - Szatmár megyei és nagydobosi születésű akivel szinte már rokonságot is kötöttünk, azon a jogon, hogy az én anyám is Perényi nevű volt és habár korántsem báró, hanem csak magyar nemesi családból való. De az ismeretség nem fejlődhetett szorosabb barátsággá, mert az én lovam gondviselését rábízták egy közhuszárra, enge- met pedig berendeltek az irodába, ahol a hadnaggyá csak most előléptetett - de őrmesteri számadásával még hátralékban levő tiszt - Nadaynak az elmaradt számadás megcsinálását kellett elvégeznem, mivel betegsége miatt nem tehette ezt meg. Reggeltől estig tehát bent a városban az irodában dolgoztam, csak éjjelre lehetett és kellett az osztályhoz és lovamhoz kimennem, amiért aztán a legénység irigy szemmel nézett reám, meg is kaptam tőlük azt az éppen nem szalonképes, de jellemző elnevezést: „tintás seggű”. Pedig az az irodai elfoglaltatás elvont engem a - számomra nagyon szükséges - lovaglási és kardforgatási gyakorlatoktól. Ezt én nem kívántam, csak rám kényszerített s hátrányomra szolgáló volt. De hát ez az ő szemükben úgy tűnt, hogy nem lópuculással s gyakorlati fáradalmakkal töltöttem az időt, hanem mással.

Csakhamar azonban masírozni kellett Szabadkán át Szegedre. Az osztály már készen állt felsorakozva, az ezredes, a főtisztek már mind ott voltak, csak én hiányoztam. Bentvoltam az irodában. Sebesen küldtek utánam valakit, és amikor kimentem, fel kellett volna ülnöm a lóra az ezredes és a főtisztek előtt, de közben sürgetve is voltam. Ám még nem ültem ezen a lovon, és ha egyedül, tanuk nélkül ülhettem volna rá, akkor sikerül, de így zsenírozva éreztem magam. Az eső már jó ideje esett, a legények tehát köpenyben voltak - a nagy, karika és nehéz köpönyegük durva fehérposztóból készült -, az enyém szintén kibontva volt feltéve a nyeregre, ahol már jól teleitta magát az esővíztől, a nyakamba kellett kavarintanom előbb, s azután úgy felülni. Ültem is volna, de az ázott köpönyeg súlya visszarántott, ezért a felülés így nem sikerült. Az ezredes látva ezt a huszártalan gyávaságomat: „Pendelyt rá!” - kifakadás-