Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Gáborjáni Szabó Botond: A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben
192 van öregségem napjaiban. 1848 márciusban, a debreceni főiskolai tanulók, két század nemzetőrséggé alakítván magukat az akkori ifjúság és kedves tanulótársaim kitüntetése engem szabad választással a 2. századnál hadnagyi rangra emelt. Bár e kitüntetés rövid ideig tartott és semmi eredménye nem lett; de azért most is hálásan emlékezem vissza arra, és azt életem legszebb napjai közé számítom. 1848 pünkösdkor a hazát fenyegető mozgalmak okán a tanév bézáratott, az ifjúság szétoszlott. Én is mint végzett diák a classistáknak egyik kijelölt tanítója hazajöttem, akkor már 70 éves gyöngélkedő apámhoz. . Boldogult apám csakhamar átlátta, észrevette, hogy működési kör nélkül, tétlenül e mozgalmas időben, az ő gyámolítására nem maradhatok itthon. Ez okon minden előkészület nélkül, ily szavakkal lepett meg augusztus 14 estvégén “Fiam nemcsak karddal és honvéd szuronnyal lehet a hazát védeni; hanem lehet azt - talán még nagyobb sikerrel - a szabadság igéjének hirdetésével is. Most végezted a teológiát, a kocsi készen van! reggel indulsz Debrecenbe! Leteszed a kápláni vizsgát! És itthon maradsz mellettem! Á többi a te dolgod.” Az élemedett apának különben is kötelező kívánságára, így lettem ügyvéd helyett - mi célom vala - 1848. augusztus 18-án pappá. És azután mint Ézsaiás 58,1 utasít “kiáltottam teljes torokból, mint a trombita fölemeltem szómat”328 a szabadság hirdetésére: és kezdett Kispereg kitűnni, hazafiságával, nemzetőreivel, önkéntes honvédjeivel, ágyúnak átadott harangjával. Az önvédelmi harc elbuktatása után, a rettegéssel teljes szomorú napok alatt, itt a magyar sereg fölbomlásának közelében, igyekeztem egyes üldözötteknek menekülőknek segéllése, elrejtése, megszabadítása által honfiúi kötelességemet elvégezni. Magamra nézve is mindenfelől szorongató napok voltak ezek és végveszéllyel fenyegetők: de az volt szerencsém, hogy személyes ellenségem, rosszakaróm nem volt, árulóm, föladóm nem találkozott! írtam Kisperegen 1883. február 21. Szondy Imre mk. kisperegi ref. lelkész. Tüdős József: Életrajz Az 1882. év november 1-én Debrecenben rendezett tanulótársi 40 éves találkozás alkalmával lett elhatározásunk folytán önéletrajzomat következőkben közlöm: Születtem 1826. év július hó 18-án sz. királyi Debrecen városban a ref. Ispotály néven nevezett külső városrészben, hol boldog emlékezetű felejthetetlen édesatyám kántor és két nagy népiskola tanítója volt. Tüdős János és Gyulai Klára jó szüleimtől, kiknek gondos és fáradhatatlan ápoló karjaik között az esz- mélkedő gyermekkorra jutván elemi iskolai tanulásomat tulajdon szüleim oktatásaik alatt kezdettem meg, és haladtam annyira, hogy 1835. évben a helybeli ref. főiskolában, az akkori elnevezés szerén ti “Quintá’-ba329 adattam fel, hol legelőször is Némethy Lajos barátunkkal ismerkedtem meg, mint aki mellé lettem beültetve. Ezután iskoláimat szakadatlanul egymás után végeztem, tanulótársaim valamint tanítóimmal mindenkor a legjobb viszonyban állottam, azon törekedtem, hogy tanulótársaim kitűnőbbjeinek társaságát és szeretetét megnyerjem, általában pedig senkit meg ne bántsak. Ezen viselkedésemnek meg is lett azon következménye, hogy iskolatársaimnak színe-java körülöttem csoportosulva, csak nem minden szabad napon jó szüleim szíves fogadása mellett kint az Ispotályban társas játékokra lett gyakori megjelenésükkel nekem élvezetes időtöltéseket szereztek, a tágas nagy udvaron pompás labdázásokat csaptunk - ezek boldog, igen boldog gyermeki idők valának. Elvégezvén az elemi és gimnáziumi iskolákat az 1842. év november elsején a felsőbb tanulói pályára léptem és írtam alá a főiskolai törvényeknek, mint többé nem gyermek, de a felsőbb tudományok hallgatására képesített ifjú. Majd bevégezvén a jogi pályát is az 1846. évben tizedmagammal, kik közül fájdalom! már csak négyen vagyunk életben, 10 év elteltéveli viszont találkozást szerveztünk, mely barátságos szerződésünknek megemlítésével nem felejtkezhetem meg szövetkezett társaimnak irányomban tanúsított azon önzetlen barátságszülte nemes cselekményéről, hogy midőn megtudták az 1848/9. évi szabadságharc szomorú végével német ezredbei besoroztatásom s Dalmáciába lett hurcoltatásomat, itthon bánkódó jó Anyám és testvéreimnek kiszabadításom körüli fáradozásaikban segédkezet nyújtottak, sőt végleges szabadulásom egyedüli módja, az akkor még 500 forintban megszabott váltságdíj lefizetésé328 Ézsaiás 58,1: “Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod mint a kürt!” 3”Quinta = ötödikosaál^;^^^^^^__^_^___________^^_^^
