Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
244 heves küzdelem során lefülelve alávetették, s ezután a harangokat is ledobálták. A merénylő - a torony nem lévén valami magas alkotmány - nem halt meg, élve vitték a tábornok elé, aki a rögtön összehívott haditörvényszék által halálra ítéltette, s a töltés árkában a vadászok által agyonlövette, az árkászok azon helyen el is földelték. E szomorú történet után mentünk aztán Zboróra, ahol - az előintézkedés szerint - szállásokra rendelve közebéd várt reánk. Én egy özvegy nőhöz kerültem, aki magasabb, műveltebb társadalmi osztályhoz tartozónak látszott, és volt egy kellemes alakú leánya is, tehát ide szállásoltattam be. Az átszenvedett kellemtelen napok után kedvező kilátás kecsegtetett, ha csak rövid időre is. Sosrsom könyvében azonban másként volt megírva! Nemcsak hogy nem élvezhettem a remélt jó étkezést, mindenekfelett az óhajtott lehető kényelmes pihenést, hanem életem is komolyan fenyegetve lön. Én ugyanis már Svednyiken is ötödik napja voltam szolgálatban - éjjel és nappal -, és gondolni lehetett, hogy mennyire ki voltam merülve. Feljebbvalóim kíméletére méltán számíthattam, mivel alvadásztársaim nem lévén ily folytonos szolgálatban, ezért ők sorban következtek, s várták is kirendeltetésüket. A szolgálatra kirendelő fővadász Opris I. - egy Máramaros megyei görög katolikus pap fia, volt ungvári klerikus -, aki célza- tosnak engem rendelt ki ismét, s megmagyarázhatatlanul éppen a legnehezebb szolgálatra, mégpedig egész éjjelen át tartó rekognoscirozó csapatnak az altiszti vezetésére a környező hegyek közt és vissza azon az úton, amelyen Zboróra jöttünk. Én hivatkoztam az előtte ismeretes öt egymást követő napi szolgálatomban beállott kimerültségemre, - ellenben a szolgálatban nem voltak viszonylag meglevő üdeségé- re és képességére, - hasztalan - parancsolt velem durván és kérlelhetetlenül. Ez az indokolatlan személyellenesnek látszó, de valósággal szabályellenes önkényeskedés fellázított, s határozottan megtagadtam a parancsnak engedelmeskedést. Opris, aki rezonírozásnak minősített megtagadásomat jelentette a századparancsnoknak Síposnak, - ő most mint Gulácsy kapitány rendes századparancsnok helyettese, aki általunk nem ismert okból Debrecenbe lévén berendelve, s mindeddig vissza nem érkezett - aki azelőtt az osztrákoknál őrmesterségig jutott, és itt főhadnagy volt. Egy durva pokróc ember, aki ezt a sarzsit Debrecenben az ezrediroda vezetésében szerzett érdemeiért kapta - századunk balszerencséjére -, minket tisztelt meg azzal, hogy századunkat választotta ki más századok közül, amikor őt a választásra feljogosították. Ez a főhadnagy, aki általában a századnál is mindenki előtt gyűlöletes lett, mivel Gulácsy távollétében nem atyai bánásmódját, hanem a faszolt osztrák katona brutális módját alkalmazta. Mit lehetett nekem várnom éppen tőle! Aki Debrecenben hívott engem az ezredirodába az őrmesteri teendők végzésére, de jobban szerettem a külső teendőkben a szabadabb mozgást, ezért Gulácsytól kértem felmentésemet, s ezt az ő közbevetésével meg is nyertem. Ezt apprehendálta Sípos, mert ebből is Gulácsy pártfogoltjának ismert meg. Most távollétében, amikor helyettesítéseképpen tehetni vélte, akkor - ha ugyan lehetséges - irántam durvább volt, mint akár mások iránt is. Talán nem ok nélküli felvetés, hogy folytonos szolgálattal való terheltetésem e gyűlölet célzatos kielégítésének bizonyossága. Sőt, ez az újabb kirendeltetés is ennek egyik módja. Ő sietett, hogy teljes legyen a szekíroztatásom, mert Gulácsy kapitány visszaérkezése után nem lett. volna arra többé ilyen kedvező alkalma. Opris jelentésére - minden kihallgatás nélkül - elrendelte, hogy vasaljanak meg engem 2 órai kurtára. Úgy lett! Persze nem az én kvártélyomon, hanem a századnak a szolgálati szállásán. Az ott jelenlevő altisztek Opris és Sípos ellen haraggal, irántam pedig szánalommal teltek el. A napos alvadász, aki ilyen érzülettel szaturálva csak úgy tette rám a vasat, hogy az összefoglaló katucs ráliúzása nélkül lakatolta be, aminél fogva én kezemet kihúzhattam, s ki is húztam, ez engedékenységnél fogva, olyan helyzetbe kerültem, hogy büntetési időm leteltéig altiszttársaimmal együtt kártyáztam. Habár a remélt jó ebéd elmaradt, de mégis enyhe állapot volt alihoz képest, mintha a vas szabályosan lakatoltatva kerül rám - egyik kezem a lábamhoz kapcsolva -, és így szabad mozgásom gátolva lett volna. A két óra leteltével a napos egészen levette rólam a vasat, és végképp elbocsátott. Alig történt ez meg, amikor jött Sípos a személyes vizsgálatra, s amikor engem már szabadon talált - dacára a napos azon kijelentésének, hogy letelt a két óra, s most bocsátott fel - ezért elkezdett éktelenül káromkodni s kiadta a parancsot, hogy kísérjenek rögtön az irodahelyiségbe, amely a híres „ száz hársfa” alatti Rákóczi - most az egyik gróf Erdődi által bírt - ódon kastélyban volt. Az ebben talált II. Rákóczi Ferenc ifjú - 12 éves - kori remek arcképét, amelyet az első Zborói jártunkban Gulácsy kapitány lefoglalt, mint az osztrák érzelmű család birtokába nem valót, s talán most éppen ezért kellett Gulácsy kapitánynak Debrecenbe beidéztetve lennie. Ez nekem is szomorú emlékűvé vált! Ide kisértek, és az irodahelyiségben magának Síposnak a jelenlétében hat órai keresztkurtára - jobb kezem bal lábamhoz, bal kezem jobb lábamhoz lakatolva - megvasaltak, s egy ott levő rakás köpönyegre dobtak, ahol én tehetetlenül fetrengtem át a büntetési időt, mely az éjszakába is benyúlt. Másnap reggel Opris a szabályszerű, büntetést megköszönő repportra állított ki. Itt Opris elől
