Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

múlólak: "Halt ver da?... Patroll... frei" - "De uram! Másként nem lehet! Az ereken a jeget csak arra lehet áttörnünk!" - "Hát menjünk! - mondám, s utána tettem halkan - Majd az Isten megsegít."

Az Isten megsegít! A magyar emberben veleszületetett a történetileg megpróbált Istenben vetett bizalom természetes kifejezése, de ez a kálvinista emberben még a vérré vált "absoluta predestinatio" hitbeli önkénytelen felkiáltása is. Én magyar is, és kálvinista is voltam, így az én ajkamról mindkét okból elszállhatott a bizalomnak és a reménynek e kényszerűleg is indokolt felsóhajtása. Fuvarosom úgynevezett hevesi "matyó" ugyan, de bigott pápista, s nem hitbeli neveltetéséből fakadó meggyőződésből, hanem csak természetes érzéssel fogadhatta e kényszerű biztatást. Mentünk hát amerre ő jobbnak látta, s talán indokolt topográfiai ismerete is vezette. Jobbra mentünk hát le, sok éren kiüregült jégen is áttörtünk már, s mind közelebb és közelebb hallatszott az a gyűlöletes "halt ver da!", s így mintegy valósággá kezdett válni az elfogatás veszélyének végzetessége. Türelmem nem mondta fel a szolgálatot, s csak ösztönszerűleg tapogattam a pakli gyulát, hogy - ha szükség lesz rá - kéznél legyen a Görgey rendeleté szerinti szalma felgyújtására. Az előfogatost az ellenségtől jöhető veszély, ha nem is, de szekere eléghetőségéből elég nagy kár fenyegette, amiről azonban ő -szerencséjére - nem tudott.

Már az idő éjfél után volt, s rendes viszonyok között régen elérhettünk volna Poroszlóra, erről megjegyzést téve emberemnek - hangjából kiérezhető remegéssel - megvallotta, hogy nem tugja hol járunk, és már tájékozódni sem tud. Ezt hallva kénytelen voltam figyelmeztetni, hogy ha az ellenség kezére jutunk, akkor neki előbb általam kell meghalnia. Sejthette ezt abból az óvatosságból is, hogy fegyverem úgy volt mellém fektetve, hogy a szurony testét csaknem érintette. A szegény ember könyörgésre fogta a dolgot a becsületes magyar szíve megható nyilatkozásával: "Uram, hiszen én magyar vagyok, ne tételezze fel rólam azt, hogy én az urat az ellenség kezébe akarnám játszani, de megvallom, hogy eltévedtünk a sötétben" Meghatott, és én buzdítottam arra, hogy igyekezzék megtalálni a helyes útirányt, s inkább balra az ellenségtől el, mintsem jobbra az ellenség felé irányítsa útját. így haladtunk tovább a bizonytalanba, míg a hajnali szürkület elérkezett, én előrefeszített szemekkel kémleltem a tájat, és előttünk mintha valami épületcsoportot láttam volna. Figyelmessé tettem arrafelé való ujjmutatással emberemet, s ő felfedezve azt - "A sóház" - mondá megkönnyebbülve. Könnyebbség reá, de annál megdöbbentőbb reám! Hiszen, a Göregeytől kapott értesülés szerint, az osztrák hadvonal a sóháznál támaszkodik a Tiszára. Én tehát emberemtől kérdezve - "Hogy esik ide Poroszló?" - balra mutatott, s valóban kezdett a község arra kibontakozni a sötétből. Az út könyököt képez a sóháztól Poroszlóra, s közel volt hozzánk ez a könyök, ahonnan a sóháztól jobbra, Poroszlóra pedig egyenesen visz az út. "A hosszú éjen át elcsigázott lovainknak még meglvő minden erejét szedje össze, - mondám - s azt a könyököt ha elérte, akkor hajtson vágtatva Poroszlóra!" Úgy is tett! De bizony a sóháztól észrevették a vágtató fogatot, s tőlük célzatosan menekülőnek tartván minket, ezért utánunk lövöldöztek a távolból. Szerencsére, habár a golyó fütyülése hallatszott is, amiből arra következtettem, hogy vadászpuskákból lőtt golyók, nem találtak sem embert sem lovat. Lovasság pedig - úgy látszott - kéznél nem volt. így beérhettünk Poroszlóra. A piacon egy grádicsos feljáratú ház, ami fogadónak látszott, s mellette állásszerű épület állt. Leugorva a szekérről, arra utasítottam emberemet, hogy hajtson be az állásba, zabolázzon ki, s kérjen zabot szénát, étessen meg minél hamarabb, s menjünk Tiszafüredre; én pedig a grádicson fölléptem a kocsmába. Bent még égett a gyertya, habár kívül már a széjjelláthatásig kivilágosodott. A kocsmáros felöltözött s midőn engem meglátott, és köszöntésemből megértette, hogy magyar vagyok, összecsapta a kezét s felkiáltott: "az Istenért hol jár itt, most ment itt egy század svalizsér!" - "Merre ment?" - kérdém. Nem a Tiszafüred felé vezető irányba, hanem a magyar hadvonal felé kémszemlére voltak kiküldve. Megkönnyebbülve rohantam ki, s a már kizabolázott embernek bezabolázást parancsolva anélkül, hogy a szegény párák valamit ettek, vagy csak pihentek volna is. Siettünk Tiszafüred felé. Siettünk ám, csakhogy ezt a sietséget meggátolta az út járatlan, gödrös volta, de különösen az a sok hídhely, melyeken a hidak felégetve lévén, a járást gömbölyű fenyőszálakból összerótt úgynevezett repülő hidak tették lehetővé, ahol annak idején a Tisza vize borította a területeket. A sietés tehát nagyon is lépésben haladássá mérséklődött, s nagy szerencse, hogy ebben az irányban ellenséges cirkáló járat nem volt, mert bizony lovasság ellenében lehetetlen lett volna az elmenekülés. Alig lehetett haladásunkat gyalogos embernél is gyorsabbnak minősíteni, ezért gyalogos őrjárat által is bizonyos lett volna elfogatásunk. Az "Isten megsegít!"-féle elv itt csakugyan valósággá változott, s bizony, mikor a Tiszafüredi hídfőt védő erődítményt elértük, a nap már olyan magasan emelkedett, hogy a nap magasságából bizton lehetett a közel délt következtetni.

Az ellenségtől való elfogatás félelme már megszűnt. A sürgöny tehát megmentve, de nagyon is kétséges az esteli 8 órára való kézbesítés Debrecenbe a hadügyminisztériumhoz. Gyorshaladási igyekezetem, az eddigi gátló akadályok legyőzésével is, felettébb indokoltá vált. Mégis új akadály lön elébem

________________237