Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
227 néhány ágyúlövés hallatszott, melynek hallatára a házakban és a mintegy körbe épült község egymásra rugó kerti pusztái által alkotott tágas téren lévő nagy tüzek mellett éjjelező népet felverte a riadó, s a községen átmenő országúton sorakozásra parancsolták őket. Mi is azonképpen tettünk, de miután nem kellett ellenség elé vonulni, visszabocsátottak mindenkit szállására, tanyájára. Én és Szabó Lenci barátom is együtt mentünk vissza szállásunkra. Utunkat ama tágas kerti térségen vettük, ahol a riadó előtt a nagy tüzek körül sok-sok nemzetőr tanyázott. Ezeket a tanyákat most mind elhagyva, és a tűzmáglyákat behamvadva találtuk. Egy helyen azonban két derék ökröt láttunk, ember és szekér nélkül, nagy rakás szénán fekve és kérődzve. Mi volt következetesebb, minthogy az elhagyott, gazda nélküli jószágokat felfogtuk, okkupáltuk, és a kvártélyról fuvaros oláhinkat elhívtuk értük, majd elvezettettük és gondjaikra bíztuk az ökröket. Reggel az egyik oláh gazdát feleslegessé vált két kis ökrével Kis-Bunyra hazabocsá- tottuk, s az ő ökrei helyett a (most már a magunk tulajdonának tartott) két nagy ökröt fogattuk be. Volt tehát már nekünk is, hacsak felerészben is, saját előfogatunk, s ezzel vonultunk aztán még aznap Désre, onnan pedig Désaknára. Ám a Désaknáról való visszavonulásunkat a mi fogatunk csak hátul kísérte, s a nagy zűrzavarban átjőve a hídon, természetesen nem lehetett a közelünkben. Feltételezhettük, hogy ha az ellenség kezébe nem esett, s Désen is sikerült neki keresztül vergődni, lesz elég esze, hogy irányt változtatva Retteg felé vegye útját, és hazamegy Kis-bunyra, így, megláthatásával nem fog többé szeren- csésíteni minket. Ilyen eszmecserélés közben vonszolva nagy nehezen a ragadós sár miatt nehéz lábainkat, meg-megálltunk. Ácsorgásunkban egyszer Szabó L. elkiáltja magát: "ahá! mutyityi bó!" (Kis ökör! ahogy dédelgetve nevezték oláhaink a maguk kis ökreit.) Valóban a mi fogatosunk is jött az országúton. Kimenvén elébe még ő hálálkodott nagy örömmel, hogy láthat minket, és egész kötelességszerűnek tartotta, hogy a nagy zűrzavar és tolongás közt is épen és sértetlenül szolgáltathatja vissza két ökrünket, na meg a gazdag irodai felszerelést, mert hisz egyebet úgyse zsákmányolhatott volna el tőlünk a legádázabb ellenség sem. Mi is egész természetesen, mintegy megkönnyülve vettük ezen - az oláh természetből a legjobb akarat mellett sem várható - becsületességet, aminek okát abban lehetett megtalálnunk, ami más nem is lehetett, minthogy humánus bánásmódunk, élelméről való bőséges gondoskodásunk nyerte meg nekünk, és lekötetelezte irántunk az egyszerű szívet. A nemes akció következetesen szülte az ily reakciót! Fel is ültünk azonnal, és a lehető legnagyobb úri kényelembe helyezve magunkat szekerezget- tünk, a tolongás által már nem is nagyon gátolt úton, otthonunk - Szatmár vármegye felé -. Lehetett volna ugyan tartanunk attól, mivel az ellenség látta, hogy a Szamoson átmenekült magyarság nem foglal állást, legalább a lovasságával üldözőbe veszi a vert hadat, de nem tette, és megfejthetetlen rejtvényül marad a kérdés: miért nem tette; hiszen nagyobb részét e népnek elfoghatta volna lovaival, ágyúival, minden felszerelésével és az egyének cókmókjaival együtt - nagyobb áldozat nélkül -. Ezt meg is érdemelte s követelte volna, mind a győztes vezér erkölcsi presztízse, mind az így megszerezhető zsákmány értéke! Nem történt meg, s mi így bátorítás nélkül menetelhettünk egész éjszakán át. A nap felkelése, a Nagysomkút szomszédjában fekvő, Törökfalván ért, ahol a nemzetőrök - kik gyalog előbb jártak, mint mi az ökörszekéren - éppen sertések leszurkálásával foglalkoztak, amelyeket nem pénzen vásároltak; ezeknek jól vagy rosszul sült húsából, minden kérés nélkül felkínálva, részesítettek minket is, ami bizony ránk nézve sem volt felesleges és megvetett jótétemény. Oláhunk, habár már jól meghaladtuk az innen jó messze délkeletre fekvő Kis-buny irányát, nem kérte, hogy bocsássuk haza övéihez, hanem zúgolódás nélkül szállított tovább: Nagysornkáton és Hosszúfalun, ahol a gróf Teleky kastélyban, a gazdatiszt gondoskodásából, kényelmes és gazdag ellátással fűszerezett éjjelezésünk volt._Erdőszádánál a Szamoson át tehát már Szatmár megyében, a vegyes sváb és oláh lakosságú Barlafaluban, ahol a plébánoshoz szálltunk be éjszakára. A plébános éppen nem rágalmazható azzal, hogy önként, nagyon szívesen akart volna látni; nem igen kecses gazdasszonya pedig nemtetszésének még kifejezését is adott. A plébános azonban megértve azt, hogy Fehérgyarmatról valók vagyunk, ahol ő valamikor káplán volt, még sudártermetű ifjú korában, tehát jó régen, - mert bizony most már nagyon is köpcös és túlhízott vala - , de a Szabó Lenci anyjára való kedves emlékezéssel, aki római katolikus, és még a plébános ízlése szerint is szép leányként feltűnt neki, átváltoztatta rideg tartózkodását egészen szíves fogadássá. így az éjszakát igen barátságos poharazással töltöttük el, s reggel aztán a plébános úr, és szerinte alkalmazkodó gazdasszonya, jókívánságaitól kisérve tovább haladtunk Szatmár felé. Útközben egy Tyúkod vidékéről való nemzetőr felkéredzkedett szekerünkre, és mint közföldmíves emberről feltételeztük, hogy tudná az ökröt hajtani, s erről megkérdezve igennel és készsége kijelentésével felelvén, arra indított minket, hogy oláhunkat bocsássuk már vissza, s mivel ő szekerét négy forintért kész volt átadni - ebből aztán látható is, milyen szekér lehetett az -, kifogattuk vele a két mutyityi-bóját, s erszényünk szerény tartalmához képest meg is ajándékozva, Borhid és Lippó közti
