Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Gáborjáni Szabó Botond: A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben
tulajdonbóli kifosztás, száműzés, börtön és pallos által váltva nyomorgatta... Nem lesznek többé szabad hazánk fölött kik idegen Istenek gyanánt szenteknek kiáltsák magokat és türelmetlenségökben az egy igaz Istent se hagyják saját meggyőződésünk szerint imádni.”200 A Bihari egyházmegye hódoló felirata az új kormány trónfosztás után deklarált köztársasági irányvételét úgy méltatta, mint a Református egyház szellemiségének leginkább megfelelő államformát.201 A hasonló írásbeli nyilatkozatok jelentősége abban rejlett, hogy tudatosította: nem csupán a dinasztia iránti kötelező hűség szűnt meg, de egyenesen hazaárulást követnek el a Habsburgok hívei. A trónfosztás után a református egyház vezetői valószínűleg kevesebb belső vívódással álltak a szabadságharc oldalán, mint a katolikusok püspökei. Bár erre vonatkozó célzás az éberen figyelő sajtóban is nagyon ritka202 - inkább az ellenkezőjére találni bőségesen példát203, — a református lelkészek között is minden bizonnyal lehettek a haza ügye iránt kevéssé buzgók, kényelemszeretők, életüket féltők, lehettek, akik nehéz szívvel engedték át gyülekezetük egyetlen harangját ágyúk öntésére. Az alapvető különbségből mégis következett, hogy a katolikus egyházvezetés szinte csak a maga jól felfogott érdekei ellenében fordulhatott szembe a dinasztiával - a legmagasabbrendű eszményeket követve nemritkán így történt -, míg a reformátusok helyzete más orientációt diktált. Az egyik félnek sokkalta több volt a veszíteni valója, de a szabadságharc után történtek ismeretében a másik félről is túlzás volna azt állítani, hogy „csak nyerhetett”. A katolikus és református vezetés egyházpolitikai döntéseinek eltérései tehát logikusan következtek az egyházak helyzetének különbségeiből. Jóllehet a küzdelem végnapjaiban a „pártütés fészke” feldúlására küldött orosz fegyverektől fenyegetve a „magyar szabadság őrvárosával” együtt a tiszántúli kerület református püspöke sem tagadta meg a tőle írásban követelt hűségnyilatkozatot, a dinasztia kegyeivel a református egyház valóban nem dicsekedhetett, hiszen a függetlenségi harcokat lezáró békekötések mindegyike tartalmazott protestáns követeléseket, így Bécsben pontosan tudták, hogy politikai fordulatok idején mit gondoljanak a reformátusok hűségéről. Éppen ezért kezdődhetett az alábbi szavakkal a kerület trónfosztás utáni hivatalos nyilatkozata: „Mi, a helvét hitvallású tiszántúli egyházkerület közgyűlése ... hosszú időn át althoz valánk szokva, hogy rettegve nyissuk föl a kormányrendeleteket...”204 A „sima, de céltudatos öreg diplomata”,205 Szoboszlai Pap István szabadságharc utáni bűnbánó törleszkedését egyaránt illette a Kollégium megmentőjének járó hozsannázás és az utókor viszolygása. 122__________________________________________________________________________________ „Mint trombita föl emeltem szómat a szabadság hirdetésére” Igehirdetés és ünnepi szónoklatok A kormány hivatalos lapja minden lehetséges alkalommal hangot adott egyházak iránti elvárásának. A Közlöny Máramaros példáját hozta föl, ahol 180000 lélekből mindössze 20-22 ezer magyar él, a népesség mégis tudatában van a magyar alkotmány és szabadság áldásainak, mert a papság érti hivatását és teljesíti kötelességét.206 Bár a szabadságharc református igehirdetése nincs megnyugtatóan feltárva, az ismert megnyilatkozásokból úgy tűnik, az utóbbi megállapítás teljességgel érvényes a református lelkészi karra is. A téma egyik legutóbbi kutatója a fentebb már említett debreceni prédikátorok mellett Dobos János országgyűlési lelkésztől, Csutliy Zsigmondtól, illetve erdélyi hírességektől idéz nagyhatású egyházi beszédeket.207 A halálraítélt Csuüiy Zsigmond és Dobos János szintén a Kollégiumban tanultak. Debrecenben teológuskodott és töltötte kápláni éveit Török Pál is, aki az egyházi sajtóban meghatározó szerephez jutott a szabadságharc hónapjaiban.208 200 Gacsályi Gábor: i. m. 81. 201 Forrásgyűjtemény 40. 202 A talán egyetlen ismert ellenpéldát 1. Forrásgyűjtemény 34. 20j A Közlönyben rendszeresen jelentek meg rövidhírek Mészáros Lázár utasítására, aki gyakran talált alkalmat köszönetmondásra. 1849. február 7-én például Nagy Gábor szathmári (Fülpös) református lelkésznek fejezte ki elismerését, aki egyszerre két fiát, Gábort és Eleket adta át a honvédségnek, ígéretet téve harmadik, még kiskorú gyermekének jelentkezésére is. - Fésűs András egyházkerületi főjegyző szerint a Tiszántúlon “nincs egyetlen egy lelkész, tanító is, ki miatt pirulnunk kellene, hogy velők a’ reactió mint bűnzsoldosaival dicsekedhetnék”. PEIL, 1848. november 6. 204 Forrásgyűjtemény 41. 205 Révész Imre: i. m. Debrecen, 1926. 27. 206 Máramarosból. Közlöny, 1849. március 15. 207 Nagy Tibor: Magyar protestáns igehirdetés az 1848—49-es szabadságharcban. Theologiai Szemle, 1972.168-172. 208 Szemléletét tükrözi a PEIL 1848. december 14. számában közölt szerkesztői nyilatkozata, amelyben a nűndenek elé sorolt haza vészhelyzetérehivatkozvajelzijiMagjdeiglenes^szüneteltetés^
