A történelem hétköznapjai - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 20. (Debrecen, 1984)

DOKUMENTUMOK - III. Társadalmi kapcsolatok

téssel nem foglalkoznak, az ily dolgokat városunkban és határában élő tanyákon, a hajdú városi és szomszéd megyebeli czigányok teljesítik. Tisztelettel lévén polgármester Fogalmazvány. — HBmL. IV. B. 1406/a. 6. — 253/1887. 1 Ponori Thewrewk Emil kérésére a polgármester által adott tájékoztatás a városban lakó cigányokról. 104 letétien, 1892. PARASZTI ÖNÉLETRAJZ 1892. május 30-án születtem Tetétlenen. Apám Szennyes Gábor, anyám Fülöp Zsuzsanna. Urasági cselédek voltak. Nagy család voltunk. A tíz testvér közül ma már csak hárman vagyunk életben. Apám vett egy ócska házat, amit csak keservesen tudott megjavítani. Én, míg kislány voltam, s csak nézni tudtam, ahogy csinálták, segíteni nem. Apánk a grófnál lakott, s karácsonykor ajándékot kapott a gyerekek számára. Szegényes öltözetünk volt, s nagyon örültünk egy kis cifra ruhadarabnak. A szüleinknek még ennyi sem jutott. Nevelésünkkel nem sokat törődtek, inkább arra törekedtek, hogy minél hamarabb munkába szoktassanak. Igazi nevelőink az utca, a többi gyerek, az udvar volt és természetesen a mező. 6 osztályt jártam, nem voltam első tanuló. Írni, olvasni megtanultam. Abban az időben követelték a vallást is, azt mindig könyv nélkül kellett tudni. A jegyek sem úgy voltak, mint most, az egyes volt a legjobb. Az iskola elvégzése után Debrecenbe kerültem. Egy úri háznál szolgáltam két évig, gyerekekre vigyáztam. A család nagyon szegényesen éldegélt. Fertályonként kaptunk rozsot, azt megőrlettük, s ebből sütött anyám egy kis fekete kenyeret. Hazakerülésem után, 12 éves koromban beálltam cselédnek. Markot szedtem, a mezőn, és sokszor már majdnem sírtam, hogy nem bírom tovább. Voltam libapásztor a kastélyban, ott is laktam. Minden nap abból „álltam ki", hogy reggeltől estig dolgoztam. Szórakozásról nem is beszéltünk. Télen, mikor kevesebb volt a munka, esténként átjártunk egymáshoz beszélgetni. A legények kártyáztak, de mivel pénzük nem volt, gyufára játszottak. Vasárnap divat volt a templomba járás. Én nem nagyon szerettem, nem is mentem csak ritkán, akkor is csak ha kellett. Húsz éves koromban férjhez mentem. A vőlegényem Orbán János verset mondott, mikor megkérte a kezemet. Én meg is sirattam, hogy már férjhez kell menni. Nagy lakodalmam volt, de csak úgy szegényesen. A rokonságot a vőfély hívta össze. Szerdai nap volt a szokás, akkor tartottuk, reggeitől-reggelig szólt a muzsika, a vigadalom. Este elbúcsúztatták a menyasszonyt. A vőlegény verseket mondott, amelyben megköszönte a szüleimnek, hogy felneveltek az ő számára. Aztán csengős szekérre rakták az ágyam, szalmát raktak bele, s elindult a szekér a fiús házhoz. A mulatozó rokonság, a legények, akiknek borosüveg volt a kezükben, utánunk jöttek. Két koszorúslány kísért, ők vették a ruhámat. Hosszú, fehér, ráncos rokolyámhoz hímzett elejű, selyem, rojtos blúz volt. A cipőm nem volt fehér, csak magassarkú. „Staférungot" nem sokat kaptam. Egy malac, két findzsa, meg a menyasszonytánckor kapott pénz