Hajdú-Bihari kéziratos térképek - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 18. (Debrecen, 1982)

TANULMÁNYOK - Módy György: Hajdú-Bihar megye településtörténeti vázlata a török hódoltságig.

néven 1332-ben említenek először. A XIII. század végi egyik részbirtokos, Ro­foin bán alapozta meg a debreceni uradalmat. 1285-ben királyi adományként kapta a bihari Macs falut és Mihálylaka földet, Gáborjánt, Keresztúrt és Szentpéterszeget, és feltehetően ez idő tájt Derecskét, Tépet és Tursámson rész­birtokát. 1299-ben megvásárolta Tornát. Unokaöccse Dózsa mester pedig a Káta nembeliek Zám faluját vette meg 1297-ben. A XIV. század első évtizedé­ben épült meg a falu gótikus Szent András temploma s bizonyára állott a meg­erősített földesúri kúria. Ezek körül alakult ki a mezővárosi fejlődés útjára lépett település új központja. Az uradalmat Dózsa tovább gyarapította 1307­ben Eleppel, 1311-ben Fegyvernekkel, Cucával és a szabolcsmegyei Somával. Vidékünk természetes központja Debrecen lett, az uradalom, illetve birtoko­sainak története pedig meghatározóvá válik a XIV—XV. században. Területünk korai demográfiai viszonyaira jóformán alig rendelkezünk adatokkal. A XIII. század végi és a XIV. század első feléből származó adatok óvatos visszavetítéséből annyit mondhatunk, hogy egy-egy faluban átlagosan 25—30 háznép lakott. A legtöbbször templom nélküli korai prédiumokon en­nek az átlagos népességnek is csak a felével számolhatunk. Az Ártándra is­mert 120 háznépet közlő 1075. évi adat feltehetően azzal magyarázható, hogy az okleveles elnevezés több kisebb egymás mellett élő települési egységet fog­lalhatott össze egy néven, az adat különben is későbbi interpoláció. Vidékünk településeit már a tatárjárás népességirtó, falvakat pusztító vihara előtt is több pusztítás érte. 1068-ban és 1091-ben kunok (besenyők vagy úzok) betörései hatolnak el ide. Rogerius megörökítette, hogy a tatárok milyen pusztítást okoztak Biharban. A falvaiból elmenekült lakosság a Sárrét mocsa­ras részein, a Hortobágy kiöntéseinek védett kiemelkedésein és a délnyírségi összefüggő erdőkben viszonylagos védelmet talált. így a népesség pusztulása nem volt olyan nagymértékű, mint a teljesen síkvidéki megyékben. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy vizsgált területünkön a telepü­léseknek mintegy fele elpusztult, de az újratelepedés során ezek jó része ismét benépesült, az elmenekült lakosság tért vissza, részben néhány év elteltével. A nagybirtok tervszerűen törekedett a korábbi településhálózat rekonstrukciójá­ra. Adataink vannak arra is, hogy a tatárjáráskor elpusztult települések közül sok csak néhány évtized múlva kap újból állandó népességet. Ilyenek voltak pl. Bökény, Hát, Kinizs, Körmösd, Keresztúr, Bánkegyháza, Csehi, Csöszi, Györgytelke, Papegyháza, Poroszlóegyháza. Az a tény, hogy a régészeti módszerekkel X—XIII. századinak datált, de oklevelesen csak később vagy egyáltalán nem említett települések jó részénél a folyamatos megülés a XIII. század végére kétségessé válik, nemcsak a tatár­járás pusztító hatásában leli magyarázatát. Itt kell számolnunk azzal is, hogy a korai prédiumok nagyobb része a XII. század végén már sorvad, népességük átköltözik a szomszédos faluba. Ezzel a természetes koncentrációval egy idő­ben új települések is megjelennek —> vagy a nagybirtok tevékenysége nyomán, vagy egy megnépesedett falu kirajzása eredményeként. A települések életében terrnészetesen nemcsak ilyen külső negatív vagy belső, gazdasági pozitív erők hatottak az elnéptelenedés, pusztásodás, illetve új települések születése vonat­kozásában. Sokszor történtek olyan események, amikor külső ellenség nélkül is elpusztult egy-egy falu, különösen a XIII. század utolsó harmada belső ha­talmi harcainak alávetve. Pl. 1292-ben álmosdi jobbágyok rombolták le és égették fel Bagamért, 1304-ben a Turul nembeli birtokosok jobbágyaikkal el­pusztították Besenyőt és egy szomszédos falut. Egy-egy település elnéptelene-

Next

/
Oldalképek
Tartalom