„...Munkát, szellemet, észt...” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 17. (Debrecen, 1981)

DOKUMENTUMOK

még idáig nem sikerült. Pedig ezen az állapoton okvetlenül segíteni kell. Ki a parádés termekből, az üzemekbe, a perem kultúrházaiba, a tanyai iskolákba! És vinni, vinni a tudást, az élő művészetet, az örök magyar dalt, táncot, balladát és mesét. És vinni egyáltalán mindent, aminek ma a világon érvénye van: könyvet, muzsikát, képzőművészetet. Legalább harminc évvel el vagyunk maradva. Űj kutató módszerek váltak be, termékeny friss szempontok merültek fel. Csak a saját szellemi életünkben is hatalmas átértékelés ment végbe. Mi vált belőle köztudattá? Nem ismerjük történelmünket, irodalmunkat, sejtelmünk sincs a társadalmi erőviszonyokról, rejtély előttünk tulajdon földünk, népünkről a patriarchális idők avas szólamaiban gondolkozunk vagy sérelmeinken át vérbeborult aggyal átkozzuk. Hányónk tud róla, csak a híréből legalább, hol tartanak a természettudományok, a közegészségügy, a mezőgazdaság! Mi mozgatja a gazdasági erőket? Kit érdekel komolyan a filozófia mai válsága? S még csak nem is az iskolázatlan tömegre gondolok most. Nem is a diplomások korosabb évjárataira, — bár köztük is akadnak meglepően örvendetes kivételek. Hanem gondolok azokra, akik ma áramlanak a főiskolákra, frissdátumú bizonyítvánnyal, akik most tódulnak ki az életbe olyan oklevéllel, amelyen még föl sem száradt a tinta. Nem arról van hát szó hogy a belvárosi előadótermeket zárjuk be. Ellenkezőleg: sokszorozzuk meg a hatásukat. Vigyük szét a tudást belőlük, de a teljes tudást, „népszerűsítő'' locsogás nélkül. A lényeget, ne nagyképű mellébeszélést. Határozott állásfoglalást, irányítást, ne óvatos kétértelműségeket. Legyen a tudásunk tárgyilagos, de ne diplomatikus. A tudomány: hivatástétel. Tennivalója lesz hát a szabadművelésnek millió. Kezdve mindjárt az analfabéta-tanfolyamokon. A háború következtében a legfiatalabb évjáratokból ezrek meg ezrek maradtak beiskolázatlanul. Jó népünk eleinte úgy értelmezte — voltak is, akik segítettek fölokosítani — hogy ezúttal fölösleges minden tanulás, hiszen ma már munkásból, parasztból lehet rendőrkapitány, főispán, akár miniszter is. Lehet itt egyáltalán remény? Hiszen csupán előadókból akkora tömeg kellene, amennyiről ma álmodni sem lehet. A tudósok, művészek akár hajnaltól éjfélig vándorolhatnának, hogy mindenüvé jusson belőlük, ahol szükség lenne rájuk. Pedig akárhogy is, vállalnunk kell és sikerülni is kell, bármekkora egyéni áldozatba kerül! Gondoljunk a cári birodalomra, s hová emelkedett harminc esztendő alatt, noha annak is legalább felét háborúban töltötte el. Csüggedni semmi okunk. A mi népünkben van művelődésszomj. Sehol sem fogyasztanak több betűt, — csak arra vigyázzunk, pusztuljon ki már a ponyva, a silány zene, a képzőművészeti giccs, — mindaz, amit ma az átlagember „szép"-nek képzel. Akármennyire sanyarú a helyzet, semmiért sem adnám, hogy éppen ennek a szerencsétlen, elmaradott népnek a fia vagyok. Most indul végre képességeihez méltóan a szellemi fölemelkedés útján! Eddig szinte minden