Szűcs Ernő: A debreceni István gőzmalom története - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 12. (Debrecen, 1978)

IV. AZ ÜZEM MUNKÁSAINAK HELYZETE ÉS KÜZDELME - 1. A munkások helyzete 1919-ig

évi haszoneredmény egy részéből, mellyel újólag bebizonyította, hogy megbecsüli a vállalat érdekében kifejtett munkát,"

376 írja visszaemlékezésében a malom egykori igazgatója. A segélyalap 1884-ig közös volt a hivatalnokok és munkások részére, mint ahogy ezt az idézet is megfogalmazta. S míg az előzőek létszáma 7—11 között mozgott, a munkások száma ennél jóval nagyobb volt. Mégis a hivatalnokok élvezték elsősorban a segélyalapot. Hogy ez mennyire így lehetett, azt igazolni látszik az a tény is, amikor 1884-ben külön hivatalnoki és külön munkássegélyalapot hoztak létre, már a következő évben a hivatalnoki alap lett a nagyobb összegű és — kevés kivétellel — maradt is mindig, a bemutatott időszakon belül. Talán arra sem lesz érdemtelen rámutatni, hogy a munkások közül csak az állandó alkalmazásban levők, főleg a szakmunkások részesülhettek a segélyből, mert őket a malom általában megtartotta az üzem leállása idején is. Ha ez így volt a segélyalappal, még inkább a hivatalnokok és csak a volt állandó munkások javára hozták létre a nyugdíjalapot. Bár hozzá kell tennünk, hogy az István malom ebben a humánus intézkedésben megelőzte a többi helyi üzemet. A gőzmalom igazgatósága 1886. március 21-i közgyűlésén Zádor Lajos részvényes indítványára elhatározta, hogy az évi nyereségekből nyugdíjalapot hoz létre. Ez az összeg 1896. december 31-ig 50 000 frt.-ra nőtt. A határozat értelmében ebből az élemedett korba került „buzgó tisztviselők" részesülhettek. Ezen felül a malom az „elaggott és munkaképtelenné vált munkásainak, a társulat kilépett tisztviselőinek" a nyugdíjalap érintése nélkül 1896-ig végkielégítés címén 3000 forintot fizetett ki. A megoszlás mértéke tehát ez esetben is azonos. Mert amíg a tisztviselői nyugdíjra tartalékolt alap 50 ezer forint, addig a vállalattól kilépett tisztviselők és a már munkaképtelenné vált munkásoknak együttesen csupán 3 ezer forintot fizetnek ki.

377 Beszélnünk kell még arról is, hogy az 1859—1866 közötti évek mérlegei tanúsága szerint az igazgatóság évenként 17—341 forint között váltakozó nagyságú összeget adott a munkások kórpénztára javára. Az ez idő alatt készített tizenkét mérleg ilyen címen összesen 1932 forintot tart nyilván. A korszak szokása szerint a kórházi ápolásra szorultak után fizettek be ilyen összegeket az üzemek a városi kórház pénztárába, hogy dolgozóik ápolási költségeihez valamelyest hozzájáruljanak.

378 Ezek a „béren felüli juttatások", amelyeket végkielégítés, segély, kórházi ápolási költségekhez való hozzájárulás címén adott a malom — ha ezek egynémelyike Debrecenben eddig nem alkalmazott módszer is volt — mégsem változtatták meg alapvetően a dolgozók előzőekben ismertetett bér- és reálbérhelyzetét. Az alacsony béreken, az állandóan ingadozó munkaalkalmakon túlmenően